Ujváry Zoltán: Folklór írások (Borsodi Kismonográfiák 34. Miskolc, 1990)
vábbélésének egyik válfaja a lakodalmak, temetések paródiái különböző ünnepkörökben manifesztálódva. Ezek az alkalmak a „vidámság elve alapján" szerveződött formák, és alapvetően különböznek a feudális szertartásoktól, egyházi-állami ceremóniáktól. A környező világtól korlátozottan, csak megadott körülmények között, meghatározott napokon kerülhetett sor a vidámság ilyen jellegű alkalmaira, a „másik" világgal való szembenállás pedig mindig az adott közösség kulturális igényeihez, szintjéhez igazodva jelent meg (M. N. Bahtyin: A szó esztétikájához. Bp. 1976. 304.). A széles körben elterjedt parodisztikus játékok minden korban több összetevőből táplálkoztak. Ezek közül az egyik - Bahtyin szerint a legfontosabb - az, hogy a nép maga is részese a játéknak. A nevetés magukra a nevetőkre is irányul, a játékban a nézők is részt vesznek, nemcsak a játékosok. A nevetés, a komikum, ami a játékoknak elengedhetetlen része, magukra a nevetőkre is irányul, nem úgy, mint később, amikor a paródia csak tükör akar lenni, vagy a szatírákban, ahol pusztán szembenállás, a tagadás, a dolgok lényegén kívül maradás a jellemző. A népi játékoknak többsége - bár nem mindegyike - éppen ezt a bennlevőséget, összetartozást fejezi ki, a nevetségessé tevést, és nevetségessé válást egyaránt vállalja az ünnep elmúltával is. A temetés paródiája a kívülről való rálátást, bírálatot és szórakoztatást egyszerre fejezi ki. Népszerűsége is ebből adódik. Ahol az ehhez szükséges társadalmi háttér hiányzik, ott nem is talál a leggondosabb gyűjtő sem ilyen dramatikus játékot. A középkori liturgiaparódiákról sem egyházi-, sem néphagyományban nem maradt fenn egyetlen példa sem. A temetés paródiája csak a XIX-XX. századi gyűjtések alapján rokonítható elsősorban szemléleti egyezések alapján. A feljegyzett szövegek az iskolás kultúra hatását, az irodalom alatti műveltség közvetítő szerepét mutatják éppúgy, mint a „Miatyánk-paródiák". Logikusan vetődik fel a kérdés, hogy a temetésparódia milyen összefüggésben volt az egyházi liturgia szatírájával. Ez azonban mindenképpen további kutatás feladata lehet. Az ítélkező, halállal büntető, ítélkező játékok esetében szintén középkori kultúra továbbhagyományozódására gondolhatunk. A dramatikus játékok előképe Európában, a római katolikus világ 248