Végvári Lajos: Seres János (Borsodi Kismonográfiák 32. Miskolc, 1989)

Sajnos főiskolai kompozíciós kísérletei ma nincsenek szem előtt, egy részüket az önmagával elégedetlen ifjú művész semmisítette meg. Sok elpusztult a háború idején, s egy kisebb részük ott lapul a művész gondosan becsomagolt és azóta fel nem nyitott archívumában. Mindössze egyetlen önarcképére sikerült rábukkannom, melyet 20 éves korában készített. Ez a műve elárulja keletkezésének körülményeit, a szikár formákkal megoldott mű, a Rudnay-arcképek fanyar heroizmusára emlékeztet. A képen a feketék uralkodnak: még a legvilágosabb részlet is szürke. Ez a megoldás arra utal, hogy Seres a felületi érdességek helyett az állandónak ítélt formai jellegzetességek megragadására törekedett. Rudnay-hatást bizonyító önarckép azonban nem jelenti azt, hogy Seres ne kereste volna a maga útját. Ezt nem csupán az emlékezetemből felidézett kompozíciós vázlatok bizonyítják, hanem közös múzeumi és kiállítási látogatásaink is. Minden vasárnap néhányan elmentünk a Szépművészeti Múzeumba, hogy felkeressük kedves képeinket. Munkácsy, Szinyei Merse, Paál László, Koszta és Nagy Balogh művei voltak a favoritok, de hosszasan nézegettük Egry, Aba Nóvák, Bernáth és Szőnyi munkáit. A modernek közül Derkovits művei voltak ránk a legnagyobb hatással. Nemsokára elkeseredetten észleltük, hogy a Szépművészeti Múzeum nagyrabecsült igazgatóját, Petrovits Eleket nyugdíjazták, hogy az ókonzervatív, jobboldali beállítottságú Csánky Dénes vehesse át az ország legfontosabb gyűjteményének irányítását. Csánky alaposan megváltoztatta a múzeum magyar részlegének arculatát. Derkovits művei lekerültek a falakról, és helyette az ún. műcsarnokosok maradi felfogású képeit akasztották ki. Legszívesebben a Tamás és a Frankéi Galéria kiállításait kerestük fel. Egyik legnagyobb közös élményünk volt a Tamás Galériában kiállított Csontváry-festmény, a Lovasok a vízparton. Ámulva láttuk, hogy mennyi költői szépséget, álomszerű nosztalgiát tudott kifejezni ez a - művészi példaképeinktől - lefitymált festő. Hétvégén gyakoriak voltak a kirándulások. Rendszerint a volt Oktogon téren találkoztunk, és gyalog mentünk fel a Sváb- (mostani nevén Szabadság) hegyre, vagy a Zugligetbe. A nagy gyalogtúrákat mindnyájan igényeltük, ilyenkor visszataláltunk lélekben gyermekkorunk tájaira. Csak a vasárnapjaink voltak szabadok, ugyanis legtöbbünk a tanulmányai mellett még dolgozott is, mert a szülők támogatása nem fedezte a pesti tartózkodás költségeit. Seres kezdetben alkalmi rajzolóként, majd rendszeresen az Államtudományi Intézetben dolgozott. A nyári szünetek idején reggeltől késő estig rajzolta az ábrákat, vagy írta a betűket. 12