Ewa Krasinska - Ryszard Kantor: Derenk és Istvánmajor (Borsodi Kismonográfiák 31. Miskolc, 1988)

ÖSSZEGZÉS Az elmúlt évtizedekben a magyarországi lengyel telepesek népi kultúráját ugyancsak az általános törvényszerűségek határozzák meg és változtatják meg, amelyek más közösség műveltségére is hatnak. így a kollektivizáció, az urbanizáció, a nagyarányú iparosítás ugyanolyan tendenciákat eredményez a lengyel nemzetiségiek társadalmi fejlődésében, mint a környező magyar falvak életében. A sajátosságot a történeti sorsfordulóban, az áttelepítés következményeiben kell keresnünk. 1941-42-ben Derenkről, egy zárt földrajzi hegyi környezetből kitelepítik a szerény körülmények között élő, a magyar nyelvet még alig beszélő lakosságot. Az egykor egységes, minden tekintetben összeforrott közösség felbomlott. A kultúra területén alapvető lényegi változások zajlottak le. Az alföldi, síkvidéki istvánmajori gazdálkodás gyökeresen módosította az eddigi gyakorlatot. A gabonatermesztés és az állattenyésztés termékeivel az istvánmajori lengyelek megjelentek e környék piacain. Az önellátó paraszti üzem egy rövid időre tőkeerős, pénzgazdálkodást előtérbe helyező üzemmé változott át. 1960ban Istvánmajorban is megtörtént a mezőgazdasági termelőszövetkezet megalapítása. Az egyéni gazdák részben termelőszövetkezeti tagok, részben ipari munkások lettek. Tömegesen vállaltak munkát a falun kívül, aminek következménye az lett, hogy a fiatalok munkahelyüköz közel, a városokban, nagyobb településeken telepedtek le. A városiasodás folyamata ilyen módon Istvánmajort szinte teljesen megfosztotta a fiatal generációtól. A falut jelenleg nagyrészt 60-80 év közötti magányos öregek lakják. A városban lakó gyermekek és a szülők között megszakadt a kulturális közvetítőlánc. Az idős emberek elhalásával együtt eltűnik a sajátos magyarországi lengyel kultúra tartalma, a 18. századi lengyel népnyelv, a nagymúltú kalendáris és családi ünnepek szokásai, hiedelmei, a gazdálkodás elemei. Félő, hogy nemcsak a kulturális örökség lesz a múlté, Istvánmajorban nem honosodik meg majd az új sem, mert nem lesz, aki azt befogadja. A település kihal, az elhagyott lakóépületeket nem vásárolja meg senki sem. Karnyújtásnyira van a nem kívánt jövő, amikor is újból csak a fejfák írásai emlékeztethetik az arra látogató embert a különleges hangzású nevekre, azokra az emberekre, akik a pusztában települést hoztak létre, akiknek a történelme a lengyel tájakon kezdődik. 133