Goda Gertrúd: Ficzere László (Borsodi Kismonográfiák 26. Miskolc, 1987)

rikus lírát" teremtett meg ezáltal. A tépelődő alkotó mint látjuk, apró rezdülések közötti különbözőségekből teljesen új gondolatot tudott kifejezni úgy, hogy a kompozíciókban akár lényeges változtatást tett volna. Valami hasonló mély megfigyelés hatja át azokat a műveit, melyeken a generációk elengedhetetlen kapcsolatát örökíti meg. Anya és leánya (papír, tus), Öregasszony kislánnyal (Emlékeim l-l

II — rézkarc), Nagymama nagyméretű olajtempera festményein a szín grisaille-os alkalmazása a Gond előadásmódjához teszi hasonlatossá a képeket. A szimbolikusan alkalmazott színek ezúttal úgy jelennek meg, hogy az idősek az ultramarin, a náluknál több generációval fiatalabb gyerekek az élet színével, a kadmiummal kerülnek megfestésre. A művészetükkel társadalmi mozgásokat tükrözni kívánók között csak a legkiemelkedőbbek tudtak csendéletükkel is politikusán szólni. Amikor Ficzere ezt a műfajt gyakorolta, inkább kompozíciós kedvét élte ki, s vásárlói igényt szolgált ki úgy, hogy szakmailag sokszor felül tudta múlni mondandókkal teli önmagát. Ez bizonyára abból is fakadt, hogy a méretében meghittebb felületeket gazdagabban munkálta meg, s ezáltal több festői érték fedezhető fel rajtuk. Természetszerűleg ezek kerültek magántulajdonba is, hiszen egy egészséges posztimpresszionisztikus szemlélet harmóniája hatja át gyümölcs-, virágcsendéleteit, műtereminterieurjait (31.sz. kép). Különösen az 1966-ban, a Képcsarnok Miskolci Szőnyi István termébe kiállítani készülvén festett csendéleteket a már ekkorra letisztult geometrikus felfogásával. Nagy rálátással, egy képen belüli nézetváltoztatásokkal redukálta síkba a használati tárgyakból álló csendéleti elemeket. Ezeket már nem a posztimpresszionista látásmód jellemzi. A puritanizmus felé hajló szigorral keresi a tiszta harmóniát csendéletein, s így esetlegesség teljes visszaszorítása egyfajta hidegségbe csap át. Festészetében ezek a megfelelői a grafikában gyakorolt op-art felfogású műveknek. Az emberközeli tárgyakból kisugárzó meghittség, ami leginkább kell, hogy áthassa az otthonokba szánt képeket — Ficzere csendéleteiből hiányzik. (Érdekes, amikor egymásra találó emberpárt fest ugyanezzel a síkgeometrikus felfogással, — lírikus is tudott lenni, pedig a méretek sem segítik ekkor.) Gyakran tájképeit is a spekulativitás merevíti meg. Falu (1965), mint oly sokszor, ha a négyzetméternyi felületen belül gondolkodott, monumentálisabbat, s egyúttal emberibbet is ki tudott hozni önmagából a táj ürügyén. A fametszetek határozottságával megjelenített Bükki táj (1965), fákból és házfalakból komponált rendje, — egy új harmonikus teremtményként kér életteret, csakúgy, mint a Vörös táj (1967) szimbolizáló erővel megjelenített facsoportja. A képen belüli egység, — ami a Bükki fá/'-ban csúcsosodik ki talán legszebben — ezúttal háttérbe szorul, csupán az angolvörösbe hajló egységes színvilág fogja össze a különálló motívumokat (V. színes kép). 44