Goda Gertrúd: Ficzere László (Borsodi Kismonográfiák 26. Miskolc, 1987)

lényeges: ,,Különösen szembetűnő az új eszmei alapokon álló képzőművészetben a tematika gazdagodása. A festészet bőven merített az életből és a történelemből, ... s különösen felvirágzott az arcképfestészet. A portré terén még nincs megoldva minden, hiányoznak a napjainkra jellemző típusok és gesztusok kiművelt és tudatos megvalósításai". Végvári Lajos az életképfestésnél többre értékeli Szőnyi „leszűrt gondolatait" az aktuális témáknál, s tovább így folytatja: ,,Az új mondanivalóhoz illő forma megszilárdítása még hátra van!" 8 Ficzere gondja is ez, — ami minden kor művészéé —. De különösen azokra jellemző e formakeresés, akik egy új társadalomba vetett hitüket alkotásaikon keresztül propagálni akarják. Tehát általános követelmény az, hogy az új rendelet, új kifejezésmóddal kell tükrözni, — holott Ficzere e küzdelmes útkeresését sokszor a hátrányos pályaindulásának következményének tekintette. Természetesen sorsának alakulása is közrejátszott ebben, s mindvégig fájlalta és tisztában volt azzal, hogy az a szakmai ismeret, amit a főiskolai növendékek festésre koncentrált erővel, mestereik vezetésével több év alatt sajátítanak el, ő autodidaktaként, esti kurzusokon, megélhetését biztosító munkája mellett, kollégákkal vitatkozva-értekezve, kitartó szorgalommal szerezhette csak meg. Az örökös kételyek közepette dolgozó Ficzerére, aki fogékonyságából adódóan a művészet terén igen befolyásolható volt, nagy hatást tett az akkor Budapesten bemutatott Modern Francia Festészeti Kiállítás. Fenntartásokkal bár, de Picasso művei ragadták meg leginkább. Az élményt nyújtó reprezentatív tárlatról sokszor beszélt — s valószínű, hogy festői felfogásának formálódásához mindez nagyban hozzájárult. Ugyanakkor a művész kollégák nap-nap utáni jogos kritikája is hozzásegítette az igen konok embert, hogy az új eredmények iránt érdeklődjék. Ez a változásra való készség érződik első önálló kiállításának válogatásán is. 1956 tavaszán rendezte meg „gyűjteményes tárlatát" a Herman Ottó Múzeum Papszeren lévő kiállítási épületében. Képei a legkülönbözőbb felfogásban, változatos színvonallal tanúskodtak alkotójuk elért festői ismeretéről, s így utólag megítélve, talán még korai volt e bemutatkozás. A kiállítás a Sötétkapu (Forradalom 1919) című nagyméretű festményre épült. A mű a Tanácsköztársaság 35. évfordulója tiszteletére született 1954-ben, s a témának megfelelően egy képzeletbeli barrikádot elevenít meg. A szándék nemessége kétségtelen, de a sokalakos kompozicióról olyan pátosz sugárzik, ami már önmagában is kétségessé teszi az esemény hitelességét. A francia előképek valódi értékét nélkülözve, a romantika jegyét viseli magán a 130x150 cm nagyságú mű. Életnagyságú tanulmányokban dolgozta fel a téma egy-egy részletét, s azt ki is állította, csakúgy, mint a kompozíciós- és színvázlatokat, s ezek jóval kvalitásosabbak a végleges kompozíciótól. A romantikus hangvételű képek mellett, a realista felfogású egyalakos életképi együttes bemutatására is ezen a tárlaton került sor. A Dagasztó asszony, 20