Szabadfalvi József: Írások Herman Ottóról és a Herman Ottó Múzeumról (Borsodi Kismonográfiák 25. Miskolc, 1987)
Miskolcon. A „mézesheteket" Hámorban, a Diósgyőrből Lillafüredre vezető csodálatos völgyben töltötték. Ez a völgy és a szomszédos táj a gyermekkortól a halálig fontos szerepet játszott Herman Ottó személyes és tudományos életében. Atyja Breznóbányáról az 1840-es években költözött át Diósgyőrbe, aholis a koronauradalom kirurgusa lett. Lakóházuk a mai Alsóhámorban állott. A hámori völgy nemcsak az 50 éves fiatal házast hívta vissza, öregkorában a szomszédos Lillafüreden vásárolt nyaralót, s végső akaratából hamvai is a hámori öreg temetőben nyugszanak. Borosnyay Camilla a továbbiakban Herman Ottóné névvel évtizedeken át foglalkozott irodalommal, elsősorban gyermekek számára írott versei és meséi jórészt a Pósa Lajos által szerkesztett Az Én Újságomban láttak napvilágot. A hátrább közölt Fiumei kirándulás c. írás -tudomásom szerint sehol sem jelent meg. Mivel Herman Ottó életének ezen mozzanatáról eddig semmit sem tudtunk, a különböző monográfiák nem is tudnak róla, szükséges a teljes anyag betűhív közlése: FIUMEI KIRÁNDULÁS (Subjectiv benyomások) Álmodtam verőfényről, illatárról, szabadban viruló oleander ligetek hüséről, bóditó balzsamról, melyet a narancs, babér és czitrom erdők felől langy déli szellő lebegtet szárnyán; álmodtam rózsalugasok lecsüngő galyai alatt andalgó szerelmesekről, kiknek szenvedélytől égő nagy fekete szemük tekintete szikraként világol át a lombok között, öltözetük, festői hangjuk csupa dal, nyelvük lágy, zengzetes. Álmodtam a tenger végtelenjéről, melyen a tekintet vágyó röpülését nem gátolja semmi, hogy a lélek vad, szilaj hullámok keblére dőlve észrevétlenül reng odább-odább, a sirály keringve lengő röptét megelőzve, míg elvész a látóhatár homályában a kéjj es zsibbadással olvad egybe a víznek hajló menybolt hamvas kék ködével. A távolban itt-ott egy vitorlás hajó mozdulatlan körvonala látszik, közelebb halászbárkák, csolnakok jól kivehető alakja siklik, táncol a hullámok szeszélyes, bősz játékát követve, míg előttem impozáns nyugalommal terül el a kikötő ezernyi-ezer árboczával, kötelével, szélben lengő kavargó számlálhatatlan lobogóival, melyeknek tarka színein a napsugár kápráztató játékát üzi. A parton, a hajókon a matrózok sürgése, lármája és véges-végig csodás alakú tengeri halak, rákok, kagylók, óriási kosarakban narancs, füge, czitrom, datolya, s még mit tudom miféle déligyümölcsök élénk zajos adásvevése... Álmodtam.. . ha most egy útiruhád volna! riaszt fel álmodozásomból egy hang, mely nekem legkedvesebb a világon. Feltekintek, az uram állt előttem egy újságlapot tartva kezében, melyen no nem épen öles, de legalább is méteres betűkkel áll: Húsvéti kirándulás Fiúméba sat, sat. Ah! tehát álmaim, ábrándjaim, legtitkosabb, teljesülhetetlennek hitt örök vágyam egy ruhától, egy nyomorult úti ruhától függne csupán?! Három nap alatt útra készen voltam s reményekkel, vágyakkal telten ültem be urammal egy öt személyre szabott szűk, ferde, másod osztályú coupéba, hol rajtunk kívül két hölgy is foglalt helyet, kik földieik barátságos, naiv szokása szerint azonnal készek voltak inkább nyájas, mint épületes beszélgetést kezdeni. — Isszonyatos meleg van! szólt a fiatalabb. — Ne tám füttik a kupét, felelt az idősb. 48
