Katona Imre: Az első magyar porcelángyár (Telkibánya) (Borsodi Kismonográfiák 24. Miskolc, 1986)

megszerzett Fischer-fiúk — apjukkal ellentétben — a kommersz-árukat helyezik a díszműáruk elé. Ez annak a törekvésnek a nyilvánvaló reakciója, mely a porcelánt a díszműárukra tartotta fenn. Az sem közömbös, hogy a bérlők nem voltak a kőedénygyártás szakemberei, viszont többen közülük bizományosi tisztséget töltöttek be, ezért, bár a gyártástechnológiai és művészeti kérdésekben nem voltak otthonosak, de a kőedényáruk kereskedelmi forgalmát mindenkinél jobban ismerték. Az 50-es években a kőedényáru már gyári termékeknek számított, s az árusítás a gyártól független, vagy ahhoz csak alig (bizományosként) kapcsolódó üzletekben, lerakatokban folyt. Ennek tulajdonítható, hogy a kőedényt vásárló már nem érezte magát a készítményhez olyan közelinek, mint az a tulajdonos, aki a terméket a készítőtől közvetlenül vásárolta, s ha akarta, ráfesttette nevét vagy címerét, esetleg mindegyiket. Ezt az eltávolodást próbálták kiküszöbölni kőedénygyáraink — közöttük a telkibányai is — attól, hogy kívánatra a vásárlóknak lehetővé tették a készletekre nevük, vagy címerek festését. A bérlő feladata nem csupán a működtetés, hanem a működtetés feltételeinek megteremtése is. A gyár az ötvenes években is olyan, mint amikor építették. Az építéstől eltelt három évtized alatt szinte semmilyen változást nem hajtottak rajta végre. Érthető, ha felszerelése elavult, korszerűtlenné vált. A kőedénygyárak két legfontosabb berendezése a máz és a masszaőrlő malom. Ezek karbantartása a kőedénygyár működésének legfontosabb feltétele. Érthető, hogy ezek hibásodtak meg legelőször, így helyreállításáról mielőbb gondoskodni kellett. Ennek ellenére csak Fiedler Gyula beállításával, 1862 után került sor új mázőrlő malom építésére az Olsva alsó folyásánál. Az 1850-es évek bérlői szinte semmi változást, újítást nem eszközöltek a gyáron és berendezésén. Ebből is nyilvánvaló volt, hogy alkalomadtán, igyekeztek kilépni a bérleményből. A régies berendezésű gyár ílymódon még a befektetett tőkét — a bérlemény ellenértékét — sem fizette vissza. A termelés mértéke elenyésző volt. Egyetlen olyan darabbal sem rendelkezünk, melyről kétségtelen bizonysággal tudnánk, hogy az 1850-es években készült. Az egymást sűrűn követő bérlők nem invesztáltak a gyárba, megelégedtek a termelésnek azzal a szintjével, mely az avult berendezéssel elérhető volt. E bérletrendszernek tulajdonítható, hogy a tulajdonos földesúr a továbbiakban a háttérben marad, a gyárba egy fillért sem invesztál. A gyár a Regécz-jelzést csak addig használta, míg működését az uradalmi kasszából biztosították. Ettől kezdve TELKIBÁNYA lett a gyár jelzése. 12. A GYÁR FIEDLER GYULA IDEJÉN Amikor Fiedler Gyula a gyárat 1860-ban elődjétől átvette, a szó szoros értelmében csak romokat talált. Ezért mindenekelőtt tájékozódott a lehetősé49