Katona Imre: Az első magyar porcelángyár (Telkibánya) (Borsodi Kismonográfiák 24. Miskolc, 1986)

számtalan olyant találhatunk, melyeken még nem Telkibánya, hanem a Regécz-név szerepel, tehát kétségtelenül 1862 előtti készítésűek. Ez is mutatja, hogy Telkibányán nem 1862 után kezdték, hanem már előtte a „magyaros" díszítésű edények készítését. Ezekből is látszik, hogy kőedénygyáraink — így a telkibányai is — már az 1850-es évek közepén megpróbálkoztak edényeikkel behatolni a paraszt lakosság körébe. E folyamat Takács Béla szerint a következő képpen zajlott le: „Telkibánya is - mint a legtöbb keménycserépgyár - elsősorban a parasztság számára termelt, közvetett, vagy közvetlen vásárlóközönségét főleg a parasztság alkotta. Ennélfogva nem hagyhatta figyelmen kívül azokat az igényeket, melyek a vásárlóközönség részéről megnyilvánultak és addig a fazekasedények teljes mértékben kielégítettek. A telkibányai gyár esetében a parasztsággal való szoros viszonyt az is fokozta, hogy a gyár munkásai 90 %-ban helybeliek voltak. Ez a körülmény váltotta ki az ottani egységes foglalkozású lakosság rétegződését. Ez a folyamat azonban nem volt döntő jelentőségű, - mindössze 50-60 családot érintett és nem volt mélyreható, mert a gyár 1906-ban való megszűnése után a gyári munkás újra földműves paraszttá vált, néhányan pedig átmentek a szomszédos és ma is működő hollóházi kerámiagyárba. Azonban ez a sajátos társadalmi összetétel, mely Telkibányán az un. fábrikások, illetve gyári munkások és a falusiak között létrejött, a keménycserép formájában, festésében, használatában nagy jelentőséggel bír. A legszebb és legjellegzetesebb darabok ugyanis éppen azoknak a munkásoknak a keze alól kerültek ki, akik ebben a paraszt társadalomban gyökereztek. Nem hanyagolható el az a tény sem, hogy a munkások nagy része kétlaki életet folytatott, mindegyiknek volt legalább két-három hold földje." Kétségtelen, hogy a Takács által jelzett viszonyok a századforduló utáni Telkibányára érvényesek. Az 1880-as, 90-es években még nem a helyi lakosság igényeinek kielégítésére törekedtek, hiszen az eladott anyagnak csak olyan csekély hányada talált helyben piacra, hogy a helyi ízlés alig befolyásolhatta a gyár készítményeinek formáit és mintáit. Telkibánya is - mint a korabeli kőedénygyárak - az országos ízlést, a forma- és motivumalakulás törvényszerűségeit tükrözik. A kőedénygyárak legtöbbjének díszítőelemeit országos mintakönyvekből alakítják ki.

1 Ennek tulajdonítható, hogy a legtöbb kőedénygyár díszítőeleme ugyanolyan, eltérés csak alig-alig konstatálható közöttük. Nemcsak a hollóházi és a telkibányai gyár készítményei hasonlóak - hiszen 1899-től egy bérlő kezében van a két kőedénygyár —, hanem az ország többi kőedénygyárai is ennek, e stílus jegyében dolgoztak. Ezért örülünk annak, hogy Takács Bélának sikerült a telkibányai kőedénygyár mintakönyvét megszereznie. A mintakönyvet a gyár utolsó bérlője, Wittich Gusztáv készítette valamelyik bécsi nyomdában. Az 1902-es évszámot viseli felzetén, de Takács Béla szerint ez nem a készítés, hanem az újrakötés évszáma. Ez alig hihető, hiszen Wittich Gusztáv 1899-től a telkibányai gyár bérlője, s ha ennek összeállításával kezdte volna bérlői tevékenységét, akkor is el tartott volna egy-két évig ilyen grandiózus feladat befejezése. A mintakönyv számos mintáját felismerhetjük a gyár ekkori és korábban készült edényein. Wittich a festőkkel lerajzoltatta a gyár eddig használt motívumait. A mintakönyvből kiderül, hogy 54