Katona Imre: Az első magyar porcelángyár (Telkibánya) (Borsodi Kismonográfiák 24. Miskolc, 1986)

1836-os személyi listáján M-betűvel kezdődő névvel nem találkozhatunk, de mégis lehetett ilyen kezdőbetűs dolgozója ebben az évben a telkibányai porcelángyárnak, mint ezt a gönci plébánia egyik ezévből származó bejegyzése bizonyítja. Az 1836. február 14-i bejegyzés szerint M-betűs gyári dolgozó: Mauer Ignác, akit az anyakönyv — mint már említettük — „Fabrica Director"-nak, vagyis gyárigazgatónak említ. Volt ugyan egy másik M kezdőbetűs dolgozója is: Miller Jakab, akit 1834-ben törőként említenek s már 1835-ben nincs rajta a gyáriak jegyzékén, Sztrihovszky András törős került helyére. Nem kétséges, hogy itt is hasonló jelenséggel állunk szemben, mint fentebb Hüttner esetében, vagyis Maurernek is volt olyan terve, melyet a gyár tömegtermelésre felhasznált. A tál formailag nem különbözik a hagyományos tálformáktól, nagy, sekély öböl és keskeny perem jellemzi. Mintáiról azt mondtuk, hogy az egész peremet betöltik. Ez a minták jellege és kék színe, az előadásmód Maurer fajanszban való jártasságát tanúsítja. A poercelánnál ugyanis ritka az ismétlődő motívum, s ha van is ilyen, mindig apró, finoman kidolgozott. A telkibányai tál peremdíszének motívumai nagyméretűek és az ismétlődő díszítményeket — a stilizált szirmokat - kékkel, színnel töltötte ki a festő. Ekkora felület egy színnel való kitöltésénél bármilyen körültekintően járt is el a festő, az ecset nyomait nem lehet eltüntetni. A fajansz rusztikus műfaj,ezért ott ennek nincs különösebb jelentősége. Ezzel szemben a porcelánnál ezek a ,,nüanszok" feltűnőek, és szemben állnak a porcelán már kialakult anyagszerűségével. Ilyen csak fehéredény készítőtől eredhet. Ebben sincs semmi különös, ha meggondoljuk, hogy a herendi gyáralapító Stingl Vince is fehéredényesként kezdte tevékenységét Herenden s csak később tért át a kőedényre, majd megpróbálkozott a porcelánnal. A fajansz és a kőedény között távolról sincs akkora különbség, mint első pillanatra gondolnánk. A díszítés módjai és lehetőségei ugyan különböznek, de anyaga és gyártástechnológiája nincs olyan távol egymástól. Nem véletlen, hogy fajanszüzem kőedényüzemmé való átalakulására is találunk példát Magyarországon a XVIII. század végéről és a XIX. század elejéről. A fehéredényes mindig ott hagyja kézjegyét akár kőedényekhez, akár porcelánhoz nyúl. A tál formája ugyan megszokott, hagyományos, mégis érezhető rajta olyan sajátosság, mely nem a porcelánoz, hanem a fajanszhoz kapcsolja. Az ilyen nagy öblű, keskeny peremű tálforma a XVIII. század közepén, illetve második felében terjedt el Magyarországon. E forma hosszú fejlődés eredménye. A XVII. században még a kicsi, mély öblű és széles peremű tálformák kedveltek. A perem elkeskenyedése és az öböl nagyobbodása lassú — több mint százéves — fejlődés eredménye. Érdekes, hogy ez a fejlődés csak népies keramikáinkon mutatható ki, a manufakturális kerámiákon nem. Azzal a furcsa helyzettel kell számolnunk, hogy a XIX. század eleji gyári kerámiánk nem a manufakturális hagyományokhoz folyamodott — mint példánk is mutatja —, hanem a 34