Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Borsodi Kismonográfiák 15. Miskolc, 1982)

38. kép. Az utolsó faház. Domaháza, Borsod m. Paládi-Kovács A. felv. 1959. tekben kis távolságra követik egymást a házak, s az udvar hátsó részében gazdasági épületek, ólak állnak. Az ilyen hosszú udvarokat az idegenek utcának nézték, s a meszet, fazekat, gyümölcsöt árusító szekeresek behajtottak rajtuk. Eredetileg egy hadhoz tartozók laktak az udvarban, s a család nevét (ragadványnevet) az udvar elnevezése megőrizte. Alakok azonban idővel cserélődtek, idegenek költöztek be, lakók, kvártélyosok jelentek meg. A többházas, hosszú udvarok az ország más vidékein is előfordulnak, de olyan tömegesen, mint a Barkóság területén, sehol sincsenek. Már MALONYAY említette, Szentsimon, Hangony, Sajópüspöki, Velkenye, Rimaszécs és még számos gömöri település jellegzetességeként. NAGY Benjámin Lénárddaróc, Dédes és a református Bán-völgyi falvak, főként Nagyvisnyó sajátosságaként írta le, de említhető Ózd, Sajóvárkony, Bolyok, Arló, Hódoscsépány, Csernely is. s még hosszan lehetne folytatni a felsorolást. A Barkóságot a 19. század közepéig a faépítkezés jellemezte, legfontosabb építőanyaga a tartós, nehezen hasadó tölgyfa volt. Az arlói plébániához tartozó falvak canonica visitatio]iból jegyezte ki SAFFARIK Gyula, hogy a disznósdi iskolát 1812-ben fából építette a község, a járdánházit 1824-ben szintén fából emelték és az arlói iskola is szalmával fedett faépület volt abban az időben. Lakóházak fából két módon épültek. A ma már csak kenderáztató mocsolyákon tanulmányozható mocsolyaravássdX (keresztboronás techniká84