Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Borsodi Kismonográfiák 15. Miskolc, 1982)

temetőkben névtelen fakereszteket lehetett látni. Temetés után a kaparok betértek a kocsmába, a gyászolók pedig hazamentek és estére gyülekeztek össze a halottas házhoz a gyásztort megülni. A halotti toron húslevest, főtt húst, helyenként káposztát, kását, sült húst tálaltak. Századunk elején szokásban volt a halott számára is teríteni (Csokva, Omány). Általánosan elterjedt hiedelem, hogy a halott a temetését követő éjszaka hazamegy a szállást megköszönni. Ezért aztán régebben egy tányéron ételt hagytak számára az asztalon vagy az ablakban. Néhol egy pohár vizet, tányérkán sót készítettek ki neki (Mercse, Lénárddaróc). A halottas ágy szalmáját mindjárt a temetés után kivitték a patak partjára vagy a kertbe, és elégették. Feleség a férjét örök fekete ruházattal gyászolta. Csak akkor vetette le, ha özvegységének második házassága vetett véget. A feleségét gyászoló férj a temetést követően két hétig nem borotválkozott, tiszta ruhát nem vett és naponta eljárt misére. Szokás volt az is, hogy a házastárs egy hétig a megholt ágyában hált. Ha egy hétig nem jelentkezett a halott lelke, megnyugodhattak, mert „akkor csendes nyugodalma van, sírhelyével elégedett." 139