Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Borsodi Kismonográfiák 15. Miskolc, 1982)

adó merinói birkával. Az erdőkben ezentúl nemcsak fedetlen karámokat építettek a juhfalkák egyben tartására (8. kép), hanem szalmával fedett akolt is (9. kép). A szállást kiegészítő kolyiba - ahol a pásztor húzódott meg - az akol közelében volt, s a szállást lehetőleg forrás, kút közelében építették fel. A megváltozott tartásmódot jelzi, hogy télen meleg hodályban, a faluban tartották legalább az anyabirkát. A meddőt télen is kihajtották az erdőre, az őrüket (herélt) éppúgy makkoltatták, mint a sertéseket. Elterjedt a merinó juhfajtával a juhászkampó is a beteg (rühös, sánta) birkák kifogására a nyájból. A juhászok sokat bajlódtak az érzékeny juhfajta gyógyításával (himlő, rüh, büdössántaság, kergeség), de amellett közülük kerültek ki a legügyesebb fafaragók. Botokat, ivócsanakot, juhászkampót (12—13. kép), mindenféle konyhaeszközt faragtak. A keringős (kerge) birkát meglékolták, azaz koponyaüregét felnyitották, hogy a kórokozótól megszabadítsák. Nagypénteken szokták a jerke bárányok farkaiásít, farkának megkurtítását és a kosbárányok herélését elvégezni, utóbbit foggal. Az állomány nagy hányadát tette ki a meddelék, a főleg örükből álló meddőnyáj. Csak nagyobb, uradalmi juhászatokban volt kosnyáj, a paraszti nyájszervezetben a kosok együtt jártak az anyajuhokkal. Nyár végén kecelét (kötényt) raktak rájuk az idő előtti üződés megelőzése végett. A szaporulatot egyéves koráig báránynak nevezték, egy és két éves kor között toklyónak, s a toklyósághoz a jerketoklyók, örütoklyók egyaránt hozzátartoztak. A merinói birkát gyapjúnyírás előtt elhajtották a közeli folyón vagy bővizű patakon létesített juhúsztatóra. Csak az 1920-as évek elején szűnt meg a gyapjúmosásnak ez a régi és kezdetleges módja. Sok helyen maguk a gazdák végezték a juhnyírást, de az úri birtokokra, a nagygazdák tanyáira darabbérben dolgozó munkások jártak juhot nyírni. A Barkóság környezetében Serényfalva, Dédes, Dobóca, Fedémes, Mikófalva juhnyírói voltak a legismertebbek. Említést érdemel a tejgazdaság is. A juhtejet geletának nevezett dongás faedénybe fejték, az esztrenga (fejőnyílás) előtt ülő juhászok. Domaházán a gazdák maguk fejtek, és a fejőedényt vendéinek nevezték (11. kép). A juhtejből — bárány- vagy borjúgyomorból készült oltó segítségével —gomolyát csináltak, a visszamaradó savót pedig felhevítették, mert a zsendicét is kedvelték. Nyár végén keserő túrót raktak el dongás faedényekbe (putyina, kupa), miután a gomolyát sóval alaposan összegyúrták. Juhtejfelt, vajat csak a bacsók feleségei használtak, a tehenet tartó gazdáknak volt elég tejfelük, vajuk. Fontos haszonvétele származott a juhtartásnak a vásárokon eladott élőállatból, s a bőrökből is. Főként az őszi időszakban maguk is sok juhhúst fogyasztottak. Értékes volt mindig az agyagos földeket javító juhtrágya. Az 1930-as évekig szokásban volt a tarlók kosarazása. Kosárnak nevezték a 40