Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Borsodi Kismonográfiák 15. Miskolc, 1982)

juhászat) és vannak történelmi mértékkel mérve rövid életű, csupán a terjedés fáziskülönbségeire visszavezethető izoglosszák. Ugyanis a népi műveltség zonális tagozódását a Felföldön nem csupán a természeti környezet váltja ki, hanem a Duna-medence központi, újító tájaitól való távolság különbözősége, ezzel együtt a magyar—szlovák kölcsönhatások jellegének, érvényesülésének eltérése. Az archaikus elemek továbbélését segítő marginális helyzetnek is vannak, s főleg voltak fokozatai. Ennél az észak-déli zonális tagozódásnál fontosabb most számunkra az imént már említett, keleti és nyugati határokkal jellemezhető tömbök létezése az északi magyar népterületen. Sajátságos, hogy az egyik élesen kirajzolódó kulturális határvonal éppen a Sajó medencéjében húzható meg. Ettől kevésbé fontosnak látszik a Zagyva vonala. B) A Barkóság műveltségi állományának jelentős hányadát teszik ki a felföldi régióra, annak is különösen középső, „palócos" tömbjére jellemző kulturális elemek. Ennek a nagy, az Ipolytól a Sajóig terjedő katolikus néptömbnek a keleti széle egyben válaszvonal a Barkóság és a borsod-gömöri református néptömb között. Számos esetben utalhattunk rá, hogy a vizsgált jelenség - legyen az tárgy, szokás vagy tájszó — a Sajótól keletre nem ismeretes, de nyugati irányban, palóc területen messze követhető. A rendszerezés és teljesség igénye nélkül álljon itt néhány példa: a társadalomszervezet számos vonása (nagycsalád, had, szerepek és viselkedési minták a nagycsaládban, s a faluközösségben), lakodalmi és keresztelői szokások (menyasszonyporkolás, hajnaltűz, boldogasszony ágya, poszrik), bizonyos kalendáris szokások és a vallásos népszokások általában (búcsúk, körmenetek), a böjti táplálkozás jellege és a kalácsok többsége (morvány, fentő stb.), a külü típusú kendertörő (bitó), a szőn vagy hímzett mintákkal díszített hátitarisznya (női búcsústarisznya), a hiedelmek közül a markoláb, a barboncás, a tüzes ember stb. Sok esetben a felföldi regionális egységet mutató formáknak csupán apróbb részleteiben és azok elnevezésében van eltérés a palóc és a Sajótól keletre fekvő református tömb között. Például említhető az északi háztípusnak olyan eleme, mint a boldoganya (a lakószoba középoszlopa), de sorolhatnánk a tüzelőberendezés, a tetőfedő zsúpkévék stb. apróbb eltéréseit is. Hasonló részletekben sok-sok különbözést lehet találni a viseletben éppúgy, mint a kendermunkában, a szekerek formáit, alkatrészeit vizsgálva csakúgy, mint az ételek fajtáiban és készítésük módjában. Az említett példákból azt hihetnénk, hogy a palóc és a barkó népi műveltség egynek vehető, nincsenek köztük lényegi eltérések. Különös gondot kell tehát fordítani a Barkóság és a hevesi-nógrádi palócság közt húzódó jelenséghatárokra. Ezek közül néhányat már ismerünk. Például a heves-bor178