Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Borsodi Kismonográfiák 15. Miskolc, 1982)

állítása, miszerint a munkásság nem helyben fejlődött, hanem oda érkezett. Ennek a munkásságnak nagy többsége kezdettől a környező falvak szegényparasztságából verbuválódott, s természetesen magyar ajkú volt. 1900-ban Bolyok, Csépány, Uraj és Várkony kereső lakosságának 35%-a már a vasgyárban dolgozott, ugyanakkor az őstermeléssel foglalkozók számaránya 35,4%. Hasonló volt a helyzet a nádasdi lemezgyár környezetében és a bányászatban is. Ugyanis a bányászoknak a fele sem lakott a kolóniákon (Bánszállás, Farkaslyuk, Somsály, Vajács stb.), a többség a közeli falvakban élt. Mérésétől Csernelyig minden faluban a bejáró bányászok alkották századunk elején a lakosság legszámottevőbb kategóriáját. Az említetteken kívül valósággal bányászfaluvá vált Csokva, Omány, Királd, Bóta, Sáta, Daróc, Mogyorósd, Arló. Járdánházán 1900-1920 között a népesség egyötödével növekedett, s 1920-ban a keresők 52%-a volt bányász, 11%-a gyári dolgozó, 26%-a őstermelő. Távolabbi falvakban (Domaháza, Zabar, Sikátor, Borsodszentgyörgy) 1920 előtt alig akadt ipari dolgozó. (Mivel naponta bejárni nem tudtak, barakkban, kovártélyon éltek, akárcsak a nyírségi, hevesi származású munkások.) 1944-ben az ózdi vasmű munkáslétszáma már 7629 fő, s abból 3029 volt a bejárók száma. Az 1960-as évek elején egyedül ez a nagyvállalat több mint 13 ezer dolgozót foglalkoztatott, s megnövekedett a faluról bejárók száma is. A várossá fejlődött, urbanizálódó Ózd vonzásköre az utóbbi 30—40 évben már túlért a Barkóságon, kiterjedt észak-hevesi, szárazvölgyi településekre is. A bejáró munkások nem szakadtak ki falujuk kötelékeiből, hanem élték annak hagyományok által szabályozott életét. Ennek köszönhetően az ipar megjelenése nem idézte elő a tradicionális társadalom és kultúra „szétrobbanását", csupán a polgárosulás tendenciáit erősítette. Nem a kapitalista nagyvállalatok formálták saját arculatukra a vidék népét, hanem a Barkóság hasonította, asszimilálta, szelídítette magához az ipart. Ez tette lehetővé a tradicionális értékrend megmaradását, folytonosságát. A „kétlaki munkások"-nak az ipar megélhetést nyújtott, s ők nem is vártak mást. Továbbra is jól érezték magukat falujuk közösségében, az egymással a munkában is kooperáló szomszédság, rokonság kötelékeiben. Még inkább ragaszkodtak az ünnepekhez, a búcsúk, lakodalmak, keresztelők melengető, közösségi élményt nyújtó szokásaihoz. Ezekben az asszonyok a korábbinál is fontosabb szerephez jutottak, s ők tartották meg férjeiket is a faluközösség szokásainál. A barkó falvak népességének zömét néhány elszaporodott nemzetség alkotja, s minden településen jól ismertek a legnépesebb, törzsökös hadak. Esetenként több száz lélek van bejegyezve az anyakönyvekben egyazon családnéven, s joggal mondható, hogy a faluban „szegről-végről mindenki 126