Viga Gyula: Népi kecsketartás Magyarországon (Borsodi Kismonográfiák 12. Miskolc, 1981)

az Aggteleki-karsztvidék is, ahol az eszköz ugyancsak elterjedt. A sótartó karó a Keleti- és Északi-Kárpátokban a magyaroknál, románoknál, szlovákoknál, niorva-vlachoknál nagy területen ismert,

81 pásztorkultúránkban kárpáti elem, mely minden bizonnyal a Gömör—Tornai-karsztvidék vlach juhászai révén terjedhetett el területünkön is,

82 s kétségkívül a kecsketartás tágabb kapcsolatrendszerére is történeti rétegeire utal. Lényegesen elterjedtebb, az alföldi és hegyvidéki területeken egyaránt használatos eszköze a sózásnak a sózórács, mely fából, vasabroncsból készült rácsos oldalú doboz, s benne állandóan a jószág előtt áll a só. Használtak erre a célra sózóvályút, sózóládát is. Gyakran azonban csak a földre tették az állat elé a sót, alkalmanként a vályúban tartották, vagy kantárban, egy drótszálra kötve lógott le az ól mennyezetéről. Tették a sót rossz, lyukas edénybe, s vályogvető ládába is. A Paraszti állattartás visszaszorulásával párhuzamosan a korábban használatos kősót és kockasót, marhasót a konyhasó használata váltotta fel. Ez lényegében megszüntette a korábbi sózóeszközök használatát, az állatok ma főleg vizes darán, korpába keverve vagy vizes kenyéren kapják a sót, van, ahol naponta, másutt heti 1—2 alkalommal. A legeltetett kecskék itatásában — a vidék geográfiai adottságaitól függően — a természetes vizek vagy az állatok itatására készített kutak játszottak szerepet. Hegyvidéken a kecskét tavakból, vízállásokból, förtésekből itatták.

83 Az Aggteleki-karsztvidéken, Teresztenye határában Kecskekút a környék legbővízűbb forrásának a neve, ahol az összes legeltetett állatot itatták. Hasonlóan az állatok itatására szolgált Aggtelek határában a Kecskés-tó nevű teber, ahol esős időben összegyűlt a víz, s — tekintettel a vidék vízszegénj polcára — a pásztorok felkeresték nyájaikkal. Az alföldi területeken a kecske itatása ahhoz az állatcsapathoz igazodott, amellyel együtt legeltették. Pányván és ólban tartott állatoknál nyaranta egész nap előttük állt a víz vödörben vagy vályúban, télen naponta 2—3 alkalommal itatták őket. 6. őrzés, terelés, jelek, hívó- és terelőszavak A kecskenyájak őrzésének, terelésének ismeretanyagához nem állnak rendelkezésünkre megfelelő történeti források. A recens nép8

1 Gunda B., 1966. 282—284. 82 Paládi-Kovács A., 1977. 392—393. H Tálasi I., 1939. 19. 7tí