Viga Gyula: Népi kecsketartás Magyarországon (Borsodi Kismonográfiák 12. Miskolc, 1981)
Sokszor azonban nem vállalták el más állatcsapatok pásztorai a kecskék őrzését. Vagy azért, mert nagyon pákosztos, rakoncátlan állatnak tartják a kecskét, melynek őrzésével sok baj van, sokszor pedig a gazdák maguk tiltakoztak az ellen, hogy a kecske a közös legelőre járjon. Ilyenkor a legeltetésnek sajátos, alkalmi formái alakultak ki. Amelyik család több kecskét tartott, ott a gyerekek, főleg suhanc fiúk hajtották ki az állatokat legelni, elsősorban árokpartra, magasabban fekvő, más állatok által nehezen megközelíthető, vagy más állatok táplálására alkalmatlan füvet termő területre. A több kecskét tartó családok esetenként saját állataik mellé nyájba gyűjtötték a falu több kecskéjét is, s együtt őrizték őket. Pásztor hiányában a legeltetésnek egy sajátos formája alakult ki: a soros őrzés, soros pásztorlás, melyre Kissikátorban (Borsod megye) találtam érdekes adatot. A faluban a második világháború után külön kecskenyáj volt. Mivel pásztora nem akadt, illetve nem tudtak fogadni a gazdák, ezért a kecsketartók sorban őrizték a nyájat. Májusig, amíg a határ szabad volt, mindenki maga legeltette állatait. Májustól az első hóig azonban közös nyájba hajtották a kecskéket, s a nyájat naponta felváltva, az utcák sorrendjében őrizték a kecsketartók. Az őrzés főleg az asszonyok és gyermekek munkája volt. Ez is utal arra, hogy az önálló kecskenyájak megszűnésével, majd még inkább a szervezett legeltetési lehetőségek felszámolásával a kecsketartás egésze a nők feladatkörébe került át. Míg korábban csak a haszonvétel, s a ház körüli gondozás volt női munka, addig az elmúlt évtizedekben a kecsketartás teljesen női munka lett, s a pásztoroktól egyre inkább gondozók vették át a feladatokat. A legelők hiányában ennek megnyilvánulása a pányván való tartás és az istállózás is, amely nem intenzívebb gazdálkodási forma jele, hanem a legelő és a pásztorok hiányából adódó kényszer, az állattartás visszaszorulásának, hanyatlásának megnyilvánulása. Érdemes némi figyelmet szentelni a kecskepásztorok, illetve a kecskét is őrző pásztorok újabbkori bérének és megajándékozásának, mivel az ezzel kapcsolatos adatok egyaránt jelzik a kecsketartás és a kecskepásztorok megítélését, az állat helyét a paraszti gazdálkodásban, s adalékul szolgálhatnak más állatcsapatok pásztorainak megismeréséhez. (Azok a pásztorok ugyanis, akik a gondjaikra bízott másfajta állatok mellett kecskét is őriztek, a többi állat utáni fizetség arányában kapták a kecske utáni járandóságukat.) A pásztorok — maguk és családjuk élelmének beszerzési lehetőségeitől függően — terményben vagy pénzben kapták járandóságukat, a pásztorbért vagy szájbért 23 Ez általában 1/4—1/2 része volt a szarvasmarhák utáni járandóságnak, leggyakrabban a sertések 95
