Viga Gyula: Népi kecsketartás Magyarországon (Borsodi Kismonográfiák 12. Miskolc, 1981)

tását a pásztor általában naponta meg tudja beszélni az állat gazdájával, így a naponta hazajáró állatokon gyakorolt gyógyító eljárás sokkal „nyitottabb" a parasztgazdák felé, mint a kint háló állatoknál. A kecsketartás jelentőségében és volumenében bekövetkezett változás átalakította a pásztor és a gazdák kapcsolatát, a számadás, az állatokért való felelősségvállalás gyakorlatát is. Hazajáró állatoknál általában a gazda gyógyít, ebben legfeljebb a pásztor segítségét kéri. A hegyvidéki területeken, ahol kintháló kecskenyájak voltak, a pásztor csak darabszámra volt köteles számot adni az általa őrzött állatokról. Porumbák inventáriuma 1648-ban külön említi a „döggel holt keczke olló bőr"-t a major juhállományáról szóló kimutatásában.

63 A közös nyájon legelő állatok tömeges betegségére utal a görgényi uradalom 1645-ös számadása is, 28 „pénzen eladott rühös kecske" említésével.

64 Ma a pásztorok és a parasztok főleg a más állatokon megtanult gyógyító eljárásokat alkalmazzák a kecskék esetében is. Az itt bemutatásra kerülő gyógymódok zömét a szarvasmarhák és a juhok gyógyítására is általánosan alkalmazták. Ez valószínűleg régebben is így lehetett, mert úgy tűnik, hogy az állatgyógyítás fő választóvonalai nem az állatfajok, hanem a betegségtípusok között húzódnak. Az alábbiakban a betegségek típusai alapján vesszük sorra a kecske gyógyítása során alkalmazott eljárásokat. A kecske általában könnyen megellik, van azonban, hogy segédkezni kell az ellesnél: általában óvatosan húzzák a kiskecskét, kibújt lábainál fogva. Némelyik fejős kecskének olyan nagy a tőgye, hogy a földre ér. Ilyenkor zacskót varrtak vászonból, s azzal kötötték fel a tőgyet. A zacskót négy, sarkaira erősített madzaggal erősítették az állat hátára. Ha az állat a lábát törte, akkor általában levágták, nem próbálkoztak gyógyításával. Elvétve előfordult, hogy két fadarab közé, sínbe kötötték a törött lábat, de a sántító állat már csökkent értékű volt. Ez az eljárás egyébként is a kisebb állatlétszám, s az egyes állatok nagyobb becsértékének velejárója. A kecske leggyakoribb betegsége — hasonlóan a többi kérődző állathoz — a felfúvódás. (Az állatorvosi szakirodalom elkülöníti a kérődzők — szarvasmarha, juh, és kecske — bendőfelfúvódását.)

65 E betegség, valamint a vele együtt járó baj, a kérő, kérődző megállásának okát népünk jól ismeri, ezért a legeltetés és a takarmányozás során nagyon ügyelt arra, hogy az állat ne egyen nagy nedvesfi

* Makkai L., 1954. 521. « Makkai L., 1954. 627. 65 Mezőgazdasági Lexikon I. 364. 71