Viga Gyula: Népi kecsketartás Magyarországon (Borsodi Kismonográfiák 12. Miskolc, 1981)
bot szereti." 2 A kecske a gazos legelőt kedveli, a vastagabb szárú dudvát, s gazt szereti. Nem teszi tönkre a legelőt, főleg gallyaz, s nem füvez. Vannak gazdák, akik szerint a kecske nagyon hasznos volt a legelőn, mert ahol néhány legelt a többi állat között, ott nem kellett legelőt pucolni, a kecske lerágta a gyomot (4. kép). A bakonyi pásztorok szerint a kecske nagyon igénytelen, még a kutyatejet, tüskét is tudja értékesíteni. Legjobban kedveli a famohát, s örömmel rágja le a fák kérgét, főleg a kőrisét. 3 Az állatállománynak a különböző minőségű legelőkön való tartására, s a kecskelegelő gyengébb minőségére jó példát ismerünk a Keleti-Kárpátokból. A hegyi legelőkön még az 1930-as években is gyakorlat volt, hogy a tejelő kecskét és birkát rosszabb füvön legeltették, mint a szarvasmarhát: főleg a fiatal fenyvesekben, s kiégett erdőrészeken (zhara). A meddő kecske és birka a legrosszabb savanyú füveken, vagy a nehezen hozzáférhető sziklás területeken legelt. 4 Amíg azonban a földrajzi feltételek jóvoltából az ország peremterületén mindig adott volt a kecske számára a külön legelőterület, addig az alföldi falvak határaiban folyó kötött gazdálkodási rendszerben, legelőhasználatban már a korai időszakban megszűnt a kecsketartás lehetősége. Ez a kettősség a kecsketartás két eltérő formáját hozta létre, mely a legeltetésben, s az eltérő tartásmódban gyökerezett. A két területen különböző volt a tartás évi ritmusa is. A síkvidéki települések határában a legritkábban fordult elő külön kecskelegelő. Ez — főleg nehéz, háborús időikben — állandó feszültséget jelentett a tehetős gazdák s a szegény kecsketartók között. Az ellentmondás feloldására sokféle kísérlet történt, melyből az alföldi kecsketartás sajátos típusa kialakult. A kecskéket itt ritkán szervezték külön nyájjá, főleg más állatokkal — elsősorban tehéncsorda — legeltették együtt. Az állatok így tavasztól őszig (Szent Györgytől vagy május 1-től általában András napig) jártak a legelőre, ahonnan minden este hazahajtották őket. A legeltetés évi ritmusa ahhoz az állatcsapathoz igazodott, amellyel a kecskét együtt legeltették. Ahol az állatok nagy száma lehetővé tette külön kecskenyáj szervezését, a legeltetés évi rendje ott is a többi állat — jellemzően a tehéncsorda — évi legeltetésének rendjéhez igazodott. Az alföldi falvak többségében azonban így sem „fogadták be" a kecsketartást, s igyekeztek megtiltani az állatok legeltetését. Külön nyáj ban esetleg a gyep szélén, s a libalegelőn 5 2 Gazda K„ 1974—75. 238. :í Tálasi L, 1939. 17—18. 4 Wolski, K. 1976. 153. 5 Andrásfal vy B., 1971. 349. 350. 27
