Viga Gyula: Népi kecsketartás Magyarországon (Borsodi Kismonográfiák 12. Miskolc, 1981)

következtében való előtérbe kerülése a XIX. század közepére a kecsketartást teljesen visszaszorította. Kétségkívül szerepet játszhatott ebben a legelők csökkenése, s egészében a gazdálkodás színvonalának emelkedése. Ez az állat nem tudott lépést tartani a tudatos állattenyésztési törekvésekkel, s nem is tudott beilleszkedni a parasztgazdaságok korabeli struktúrájába. Csak szükség esetén tartották, a földrajzi és szociális nyomások hatására. Pethe Ferenc 1814-ben a következőket írta: „Szegény embernek kiváltképpen nem utolsó gazdálkodás a' kecske, az olyannak, a'ki nem sok pénzt hasznosabb marháért ki nem vethet, sem takarmányt kevélyebb igényű marhának nem szerezhet. Hegyes Tartomány, szegény, de a' természet eggyügyű gyönyörűségében buborékoló ketske és szamár, úgy illenek egymáshoz, hogy jobban, ritka dolgokat szabott össze a' természet.. . Mindazonáltal ez nem azt teszi, hogy tehát gazdagnak nem illene ketskét tartani, hanem tsak azt, hogy a' szegény ember különösen segíthet a' ketskével a' maga konyháján." ,,. .. tejét, a' juhoz képpest sokat ád; és legérdemesebb 20