Szilágyi Miklós: A Hernád halászata (Borsodi Kismonográfiák 10. Miskolc, 1980)

olykor a paraszthalászok át is vették. Az említetteken kívül voltak olyan eszközkísérletek is, melyek alig jutottak túl az egyszeriségen. Akár máshonnan idekerült halászok próbálkozását, akár idegen példák helyi utánzását jelentette egy-egy eszközzel való kísérletezés, rövid idő után az itteni vízre alkalmatlannak, vagy bonyolultságához, nehezen kezelhetőségéhez képest csekély eredményűnek találták az itteniek, így nem is terjedt el szélesebb körben. Ismertették tehát ezeket is a gyűjtőnek, de „bírálták" az újításokat, s inkább a halászatban való jártasságukat bizonyítandó beszéltek a Hernádon használhatónál több fogási módról. Aki ismeri a más magyar vizeken használatos halászeszközöket, s azt is tudja, hogy a varsa manapság az egyik legelterjedtebb eszköz, nehezen hiszi el, hogy ezt is az „alkalmatlanok" közé sorolják. Magunk is igyekeztünk tehát sokoldalúan megbizonyosodni róla: valóban ismeretlennek tekinthető-e a varsa? Az alsó szakasz falvaiban (Bocs, Sajhídvég, Gesztely) tudtak róla, hogy néhány (egyszárnyú vagy kétszárnyú, 3—5 karikás, egy vagy két vörsökös) háló versej akadhat az itteni halászok kezén, de ezeket a Taktáról vagy valamelyik Holt-Tiszáról „szerezték" (vagy ajándékba kapták, vagy kíváncsiságból ellopták). Aki megpróbálta, hamar megbizonyosodott róla, hogy nem való az itteni vízre: elsodródik. Az egyik bocsi halász megmutatta a padlásán őrizgetett egyszárnyú, ötkarikás versét, amit tiszai halászoktól „szerzett", de állította, hogy maga sohasem használta, jóllehet 56 éve halászik. A gibártiak tiszai halászokat láttak hálóvarsával, s egy miskolci halászt vesszővarsával halászni. Hernádcécei adatközlőnk úgy emlékezett, hogy 1943—1944-ben a Bodrog mellől származó halászok dolgoztak itt, s nekik húsz darab kétszárnyú hálóvarsájuk volt. A vizsolyiak is esetleg ezekre a halászokra emlékeztek, amikor arról beszéltek, hogy nyaranként két tokaji halász varsázott, s vesszővarsájuk is volt. A más vidékek halászaira való következetes hivatkozás talán mégsem jelenti, hogy a hernádiak sohasem ismertek valamilyen varsa-félét. Néhányan a régi — gyermekkorukban már idős — halászoktól is hallottak róla. 2 méter hosszúra és sűrűre fonták vesszőből. Csöndes kanyarokba, bokrok mellé, part mellé rakták le, s követ tettek bele, hogy a víz fel ne vesse (Hernádbűd, Hernádcéce). Ha az ilyen pontatlan információknak van valamilyen értéke, csak annyi, hogy a varsák „őshonosságát" feltételezzük, s a századforduló tájára — századunk első évtizedeire datáljuk „eltűnésüket". Más megítélésű a szigonyozás: halászaink egyike sem ismerte a szigonyt, nem is látta a használatát. Mindössze arról tudtak, hogy 47