Petercsák Tivadar: Hegyköz (Borsodi Kismonográfiák 6. Miskolc, 1978)

és megbeszélték, hogy mennek az árak a vásárokon. A legények és az idősebb, a család által nem becsült férfiak sok helyen az ólban aludtak a padlásról négy rúdon lecsüngő priccsen. A baromfiakkal való törődés az asszonyok és lányok dolga. Nyáron szemes takarmányt szórnak szét az apróléknak. Aratás idején mindennap hazavisznek egy ponyva gereblyélést, s az udvaron szétterítve ezt eszi az aprólék. A kiscsirkéket az udvaron borító alatt etetik. A kiskacsák, kislibák dudvát, darát, apróra vágott csenaZat kapnak. A libákat és kacsákat esetleg a gyerekek őrizték, de Pusztafalunak volt külön libapásztora is. Pünkösdtől októberig fogadták. A ragadozó madarak ellen zörgő dobozokat, fényes üvegeket raktak a fákra. A patkányoktól csapdákkal védték a baromfiakat. A libákat, kacsákat festékkel jegyezték meg, vagy a farka végéből levágtak, esetleg a talpából csippentettek ki egy darabot. Az állatbetegségek gyógyítását évszázadokon keresztül a parasztemberek végezték tapasztalati úton szerzett racionális gyógymódokkal, illetve irracionális, babonás eljárásokkal. 1945-ig a közelben csak Sátoraljaújhelyen és Göncön volt állatorvos, de csak a legritkább esetben fordultak hozzá. A legtöbb parasztember ismert néhány gyógyító eljárást, de csak kevés akadt, akit szakértőnek, hozzáértő embernek tartottak. Pusztafaluban a Hornácki család tagjai voltak híres állatorvoslók. A szarvasmarhát, lovat, sertést, tapasztalaton alapuló növényi és ásványi szerekkel orvosolták. A nőknek viszonylag jelentéktelen szerepük volt, esetleg a férfiak mellett segédkeztek, előkészítették a különböző növényeket. Viszont a tehénnél a rontás és az apróbb állatoknál a szemmelverés babonás úton való elhárítása kizárólag a nők feladata volt. A Hegyközben a pásztoroknak kisebb szerepük volt az állatgyógyításban. Komoly szakembereknek számítottak a kovácsmesterek, akik elsősorban a láb és a pata betegségeinek gyógyításához értettek. Ilyen volt Pálházán Bacsó Mihály. A szarvasmarha hasznosításának évszázadokon keresztül legelterjedtebb módja az igázás. A Hegyközben általános a tehén jármolása, bár ez csökkenti tejhozamot. A tinókat 2—3 éves korban törték be a férfiak. A szarvasmarha járommal húzza a terhet, melyet az északi falvakban (F., Pf., Fko.) készítettek. Az egyesjárom használata nagyon ritka, csak a legszegényebbeknél fordul elő, alkalmi munkáknál. A járomba fogott ökröt vagy tehenet kezdetben bal oldalról láncon, vagy kötélen vezetik, de később már az irányítószavak alapján is elmegy. A vonómarhát balra a prrkk, prukkk, prokkk, pruggg, jobbra a csaaa, csááá, vagy csaide-hóó szavakkal irányítják. Az indítás a na, no, v. neee szócskával, a megállás a hóóó, a hátrálás pedig a hőőők v. hőőők-te szavakkal történik. A szarvasmarhát szekérbe v. szekérbe, illetve télen szánkába fogják. A marhával vontatott szekeret és szánkót ökrös szekér, tehenes szekér, illetve tehenes szánka kifejezéssel különböztetik meg a lovas szekértói, és lovas szánkától. Az ökröket, teheneket rendszerint patkolták, 50 mert a rossz, köves utakon hamar lekopik a körmük.