Vass Tibor: Jelbeszéd az Ózdi Finomhengerműben (Borsodi Kismonográfiák 5. Miskolc, 1977)

Uraj, Susa, Sáta, Nekézseny községekből mindennap órákig tartó fárasztó gyaloglással, vagy jobb esetben kerékpáron jártak be munkahelyükre. Télen a legtávolabb lakó sátaiak, nekézsenyiek, hetenként csak egyszer jártak haza. Az ózd—nádasdi vasút és a MÁVvonal mentén lakók (Arló, Járdánháza, Hodoscsépány, Center, Sajónémeti, Sajópüspöki, Bánréve, Putnok) vasúton tették meg naponként az utat. A felszabadulás után jól berendezett munkásszállások létesültek (Béke-, Szabadság-szálló) és állnak rendelkezésre ma is. A naponként hazajáró dolgozókat jól fűtött, kényelmes autóbuszok szállítják, melyeknek jelentős költséghányadát — évente 8,2 millió Ft-ot — az Özdi Kohászati Üzemek téríti meg, vállalati hozzájárulás címén. Két évtizeden keresztül a dolgozók munkaideje naponta 12 óra volt. Ez alatt az idő alatt étkezniük is kellett. Étkeztek is, ki hol és ahogyan tudott. Az egyik műszak reggel 6 órától este 6 óráig, a másik este 6 órától reggel 6 óráig tartott. Fél óra reggeli és fél óra vacsoraszünettel, utóbbi fél 8-tól 8 óráig tartott. Az ebédszünetet déli 12 órától 1 óráig, éjjel pedig éjféltől 1 óráig tartották a karbantartó- és kikészítőműhelyben. A hengersorozatok és a hozzájuk csatlakozó munkahelyek (adagolás, hűtőpadi nyírok, darusok, karbantartók) reggeli és ebédszünetet nem tartottak. Az ide sorolt dolgozók reggelijüket, ebédjüket a felváltás ideje alatt, vagy annak híján előre meg nem határozható időben fogyasztották el. A reggelit újságpapírba csomagolva, a hónuk alá csapva, vagy zsebre téve hozták magukkal a közellakók. Az ebédjüket a családtagok hordták be, s azt szerteszét ülve fogyasztották el. A nagyobb távolságról bejáró dolgozók háziszőttesből készített oldal-, vagy hátizsákban, bőrtarisznyában, vagy kosárban hozták magukkal elemózsiájukat, és úgy ebédeltek. Lényeges változás ezen a téren 1945 után következett be. Étkezőhelyiségek állnak a dolgozók rendelkezésére és reggelijüket, vacsorájukat kényelmesen, asztal mellett ülve fogyaszthatják el. Ezenkívül az Üzemétkeztetési Vállalat gondoskodik (Kékacél, Zöldfa, Béke-szálló étterem), jelentős vállalati hozzájárulással, a gyáron kívüli étkeztetésről. A vidéki dolgozók munkás járatokon történő szállítása lehetővé tette, hogy a „kvártélyozás" helyett naponta hazamehetnek és családjukkal étkezhetnek. A jó ivóvizet vállrúdon, vagy kézben, favödrökben, fiatalkorúak (10—12 éves fiúk), vagy az üzemet tisztogató, söprögető öregek hordták be a gyárba, a gyár területén kívül eső kutakról. Leggyakrabban a „megbillentett" vödörből ittak a dolgozók. Az új ivóvedreket sajátságos módon mosták ki. A tüzes bugavéget a vízzel telt vederbe mártották és az átforrósodott vízzel forrázták ki az edényt. A vödröket vizeslócákon, árnyas helyeken tartották, fa-, vagy bádogfedővel védve a szennyeződéstől. Több helyen használtak ivóbögrét, amit — anyagától függetlenül — általában bádognak 17 neveztek. Ezeket a vödör oldalára akasztva, vagy vödörfedőn, száj-