Katona Imre: Miskolci kőedénygyárak (Borsodi Kismonográfiák 4. Miskolc, 1977)

áll, hogy gipszből elkészítjük először a kívánt edény pontos méretű alakját, a modellt és erről aztán leöntjük ugyanannak gipszből a használati formáját, melyekkel az edény sokszorosítását eszközöljük.

2 Ezt a technikát szimmetrikus edények esetében sablonozásnak, egyébként pedig préselésnek nevezzük. Ez viszont sajátos formák és edénytípusok létrehozását, előállítását eredményezi. Lényegében ezeknek tulajdonítható, hogy a helyi fazekasság életére nincs hatással, befolyással az újonnan létrejövő kőedényüzem. A fazekasság és a kőedénygyártás nemcsak az alapanyag másneműsége miatt futott más vágányon, hanem a technikai-technológiai eljárások különbsége miatt is, ezért nem volt az egyiknek a másikra lényeges, komolyabb befolyása. Ez az oka, hogy nemcsak Miskolcon, hanem az ország más helységeiben is, így Pápán, Kassán, Telkibányán, Körmöcbányán, Iglón, Herenden stb. — tradíció nélküli a kőedény gyártás. Nem a helyi fazekassághoz, hanem különböző hazai és külföldi üzemekhez kapcsolódik formai és stílusbeli kialakulását, megjelenését illetően. Kivételt képeznek azok az üzemek, ahol a fajansztól eljutottak a kőedénygyártásig, mint pl. Holicson, Tatán és Budán. Míg itt a technológia tökéletesítésével, az alapanyag öszszetételének javításával és korszerű égetéstechnikai eljárással jutottak el a kőedénygyártásig, más helyeken a kőedényt redukálták le a rossz keveréssel és a tökéletlen égetéssel a fajansz színvonalára. Elég, ha a pápai kőedénygyárnak azokra az éveire gondolunk, amikor azt a későbbi herendi porcelángyáros: Fischer Móricz bérelte a Vinter-örökösöktől (1837—1839).

3 Ennek következtében a kőedény jellege, megjelenése az említett gyárak, manufaktúrák kivételével alig hasonlít a helyi fazekasság készítményeihez, produktumaihoz. A kőedény ugyan nem valami egészen más, mint a fajansz, vagy az egyszerű cserépáru — mégis jobban eltérnek egymástól, mint a fajansz és az egyszerű cserépáru. A fajansz és a kőedény megjelenésben, külső kivitelben és előállításmódban is különböző. A fajansz, vagy majolikatechnikánál már a XV. századtól alkalmazzák a ,»vegyesmázas" eljárást, melynek lényege tudvalevően az ólom. és az ónoxidos, vagyis a fajansz, és az átlátszó mázastechnikák együttes alkalmazása. A durva kőedény a magas hőfokon való égetés miatt sem ón-, sem ólomoxidos mázzal nem vonható be, csak sómázzal. Még a finom kőedény mázazása és színezése sem egyszerű, ezzel szemben a fajanszon elvben átlátszó fazekasmázak is alkalmazhatók. Abban is különbözik a kőedény mindkét neme — a durva ugyanúgy, mint a finom — a fajansztól, hogy míg ezt a cseréphez hasonlóan csengő felületűvé égetik, a kőedény égetése már az olvadási, vagy az ún. kritikus hőfokon történik. Tudvalevő, hogy az egyes agyagfajtáknak ugyanúgy, mint a fémnek, van egy olvadási hőfoka. Az ezen a fokon égetett edény alkotóelemeinek egyes részei megolvadnak, s ezért olyan szilárddá alakult, hogy érintésre éroes hatá- 6