A Borsod-Miskolci közművelődési és múzeum egyesület 1906/7. évi évkönyve (Miskolc, 1909)

S ennek volt köszönhető, hogy a most már teljesen felszerelt színházat 1820. február 17-én megnyitja az Erdélyországi Daljátszó Társaság a „Szevillai borbély" c. daljátékkal. Tizenöt évig állott fenn ez a színház. Az 1843-iki tűzvész azonban elhamvasztotta a legelső magyar színházat. Ettől kezdve a színészet ismét régi kvarté lyaira szorult és szenvedésekben, nélkülözésekben teljes hosszú 15 év után, 1867 szeptember 3-án, Borsodvármegye közönsége áldozatkészségéből Latabár Endre színtársulata szentelte fel a színművészet mai hajlékát „Brankovics György" című drámával. Ennek a mai színháznak alapvetője Szemere Bertalan, Borsodvármegye követe, alispánj.', az első magyar felelős kormány belügyminisztere, de ő maga közel 12 évig tartó lelkes agitációjának, törhetlen, lankadatlan munkájának gyümölcseben sohasem gyönyörködhetett. A miskolczi Nemzeti színház ma ünnepli fennállásának ötvenedik évfordnlóját. Ez ünnep jelentőségét csak emeli, hogy a színművészeknek itt Miskolczon volt a legelső állandó hajléka s hogy a miskolczi színművészet fejlődése össze van forrva a magyar színészet úttörőinek küzdelmekkel, dicsőséggelteljes történetében. Ezeknek a működése pedig a nemzeti kultúra fellendülését, renaissancát jelenti. A Miskolczi Közművelődési és Múzeum egyesület nem tényezője, sőt nem is részese a miskolczi nemzeti szinház intézésének, de részt kért magának a mai ünnepségből, mert ez a szinház a mult század kultur mozgalmaival, irodalmi, művészeti eseményeivel a legszorosabb öszzefüggésben van. A magyar színművészet ez alatt az ötven év alatt, a mióta a szinház fenn áll, óriási átalakuláson ment keresztül. A színházakat ma nem szokás csupán kulturális szempontokból vizsgálni. A változó ízlés, a fejlődő technika, az erős verseny, bizonyos üzleti szellemet teremtett a színházak kihasználásában, vezetésében és ma már különböző művészi célokat szolgálnak a különböző színházak. E különböző művészeti célok tulhajtása, a közönség ízlésének elterelése és kihasználása, a régi hagyományok, a klasszikus remekművek mellőzése megteremtette azt a dekadenciát, a melyet ma már az egész vonalon látunk és tapasztalunk. Ez a dekadens irányzat azonban nem lehet állandó jellegű és nem fogja soha velünk elhitetni, hogy a szinház kulturális missiója megszűnt. A szinház-kell, hogy megmaradjon nekünk ezentúl is a jó izlés, az irodalmi és művészeti emlékek ébresztőjének, az irodalmi nyelv ápolójának. De a szinház kulturmissziója ebben ma már nem merülhet ki. Nálunk szinház a világ kultúra terjesztésének leghatékonyabb eszköze. A mai világirodalom legelső íróinak szelleme s bennük a világot mozgató új eszmék és igazságok ott élnek, ott forrnak ma a színpadi művekben, a színpadon. Ezek a művek formájuknál fogva állanak legközelebb az élethez, az élet igazságaihoz . . . Az uj eszmék és tanok s a bennük megnyilatkozó igazság felismerése, az ebből háramló tanúságok jelentik ránk nézve az igazi kultúrát, a felvilágosodottságot. Ezekből tanulunk, okulunk, ezek által tágul a látkörünk és megtelik a lelkünk igazi gyönyörűséggel. A színházak ma azok a világító tornyok, a honnan bevilágíthatunk az igazság fényszórójával az egész emberiség lelkébe, megjelölhetjük a haladás, a felvllágosodottság útját, a melyen járva közelebb jutunk igazi rendeltetésünkhöz. Ez eszmék hatása alatt a Miskolczi Közművelődési és Múzeum egylet örömmel ragadja meg az alkalmat, hogy e szinház ötven éves fennállását egy szerény emléktáblával örökítse meg. Álljon itt ez az igénytelen emléktábla örök dicsőségére a mult idők nagy férfiainak, azoknak, akik megértették a kor hívó szavát és lelkük egész hevével küzdöttek, munkálkodtak a magyar színművészet e hajlékának megteremtéseért és örök emlékére a színművészet jeleseinek, azoknak az úttörő