Balogh Bertalan szerk.: A Borsod-Miskolci közművelődési és múzeum egyesület 1904/5. évi évkönyve (Miskolc, 1905)

II. RÉSZ - Fáraó népe

leány és cigánylegény szenvedélyes, folyton szerelmi ölelésének. Most aztán ismét itt állok a sátor előtt, melynek ponyvafoszlányai mögül szaggatott kadenciákban tör elő egy mélabús dallam, melynek nincs szövege, nincs szerzője, mely ott született meg, annak az őszhajú, törődött-testü cigánynak az ujjai között, melyek annyi szeretettel, szinte remegve ölelik át a hegedű nyakát, mintha ez az érzéketlen fa, varázsvessző volna, mely a maga bűbájos hatalmával kiparancsolja azokat a hangokat ősforrásuk : a cigány szívéből ! Képzeletem azonban, ez a sohasem nyugvó paripa, szinte megnyugszik kíváncsiságom sarkantyújának szorításától s néhány pillanat múlva már ott nyargalunk ismét, elmúlt századok mohával benőtt, porlepte utain s midőn megállapodunk, szinte sóhajban tör magának utat az a kérdés, mi volt előbb: a cigány vagy a hegedű? Visszhang, felelet nélkül hangzik el a kérdés : belevész az elmúlt századok kriptáinak mélyébe s nem szól erről senki és semmi. Midőn először hallottuk a hegedű bűbájos danáját, akkor a cigány keze volt az, mely országunk területén hangokat varázsolt a szárazfa torkából. 1825-ben a hatvani híres országgyűlésen hangzott fel először nálunk a „cigányzene", amidőn ugyanis „az országlás gondjaiba belefáradott urak igen vígan valának és estére kelve a fekete hangászok muzsikája mellett mulatának s ürítenek sok aranykelyhet az Ország üdvösségére . . . Érdekes jelenség, hogy a hozzánk bevándorolt cigányok mily gyorsan megértették nemzetünk érzelmeit, mily gyorsan tették meg a maguk muzsikáját nemzeti zenévé, mily bámulatos hatalmuk volt hangszerükkel kezeikben a magyar urak fölött, kiknek szinte lelküket vették szabadon csapongó, szilaj zenéikkel. De a hegedű nem maradt nálunk csupán a vigasság és múlatás eszköze a cigány kezében, hanem csakhamar tettre lelkesítő riadó kelt húrjain, mely elkábította varázsával az embereket s a magyar urak kábultságukból fölocsudva, már ott találták magukat karddal a kezükben hatalmasan verve az ellent, míg füleikben visszhangzott még a hegedű lelkesítő szilaj dallama . . . S hogy így nyomon követve a kezében hegedűt szo-