Balogh Bertalan szerk.: A Borsod-Miskolci közművelődési és múzeum egyesület 1904/5. évi évkönyve (Miskolc, 1905)

II. RÉSZ - Fáraó népe

mint M/7 cigányainkra tekinteni, kik kifogástalan álürökkel, a legdivatosabb ruháinkban járnak közöttünk. Naivitás lenne csak egy pillanatra is azt gondolni, hogy ezek a cigányok ama részét képezik, kik alávetették magukat a civilizáció terheinek, kik szakítottak vándor életmódúkkal s urakká neveltették magukat. Nos, hát ez a feltevés nem egyéb, mint — alakoskodás. Azok, kik leikükön hordják a cigánytelepítés kérdésének megoldását, már rég nem kételkednek abban, hogy cigánynép csakis egyféle van : az, mely nem szakít életmódjával, mely ragaszkodik hagyományaihoz s mely örökké természetimádó. Tehát az „úri cigány" nem egyéb, mint saját fajának a „fehérrel"való keresztezése, mely aztán folytatódik az átöröklésben. Kétségtelen, hogy — néhány pillanatig még a „cigányszerelem" czimű fejezet keretei között mozogva— szerelem dolgában veszedelmesebbek a Rigó Jánosok, mint a szabad ég alatt lakó cigányaink, mert rníg ennek csupán erős testalkata, szívós természete s izzó szenvedélye áll fegyverül rendelkezésére, a Rigó Jánosokban már megnyilatkozik a lélek finomsága, a szív érzelmessége is s aztán mellettük van egy hatalmas, bódító varázseszközük : a hegedű. A hegedű. Mintha valami mennyei katedrát freskóínak lenge szárnyain szállott volna, oly lágyan, szinte suttogva hallatszott felém, a csillagmiliárdok sejtelmes fényétől megvilágított lanyha éjszakán át egy bús, szívettépő dallam. Tudja Isten ! Az ember lelke megtisztul az ilyen szerelemmel teli éjszakán, mintha az éj langyos, illatterhes levegője leolvasztana szívünkről minden anyagiast, az ember szabadabban lélegzik s ha elmerülünk gondolataink klimaerákkal teli világában, rózsásabb színben látjuk még a torzképeket is. Emlékszem, azon a misztikus éjszakán, hogy felhangzottak annak a bús dallamnak akkordjai, szinte látni véltem egy szerelmi bánatában zokogó ifjú szív könnyeinek lassú hullását, azokban a remegő tremólokban.