Balogh Bertalan szerk.: A Borsod-Miskolci közművelődési és múzeum egyesület 1904/5. évi évkönyve (Miskolc, 1905)

II. RÉSZ - Ünnepi beszéd március 15-én

szeméből lelkesült öröm sugárzott; mellökre nemzeti színű kokárdát tűztek, a házakat nemzeti lobogókkal díszítették . . . örömükben sírtak az emberek. Ez volt az első március 15-ike; ez volt az a nap, amilyen sem azelőtt, sem azután nem volt ! T. Közönség ! Nem új dolgok ezek, amiket elmondtam, tudja mindegyikünk; vannak, akik éltek akkor; legtöbben az édes anya ajkáról s az iskolák padjain tanultuk; március 15-ike mindnyájunk lelkében él s a szívünkhöz van nőve. Március 15-ike az első napja annak a dicső, felejthetetlen korszaknak, amit 1848-nak nevezünk; amikor eljött az idők teljessége s támadtak férfiak, kik megváltói lettek a magyarságnak. Petőfi Sándor volt ennek a kornak Tyrteusa, lánglelkű dalnoka; nélküle elképzelni se lehet március 15-ét s hiányoznék valami pótolhatatlan 1848 nagyszerűségéből. Annak a tavasznak Petőfi volt a pacsirtája. Aki a hazaszeretet fenségét akarja megismerni, olvassa költeményeit; aki nem lelkesedik költeményekért, aki előtt csak tények beszélnek, gondolja át életét és halálát! Élete legszebb korában volt; oldalán szép ifjú hitves, gögicsélő gyermek és lantja azt zúgta végig a négy folyam és hármas bérc honában, hogy sehonnai, bitang ember, ki most, ha kell, halni nem mer; kinek drágább rongy élete, mint a haza becsülete! És mikor a túlerő már átkarolta ércölelésében vergődő testünket, odadobta drága életét, meghalt a csatatéren, szíve kiömlő vérével pecsételvén meg hazaszeretettől lángoló költészetének igazságait... és soha sem tudta meg senki sem, hogy hol száguldtak holttestén át fújó paripák s hol hagyták őt összetiporva! . . . Csak egyet tudunk, hogy még sem halt meg; Petőfi él s élni fog, mig lesz egy magyar, ki a hazát szeretni el nem felejtette! T. Közönség! A pusztában bujdosó népnek Jehova tűzoszloppal jelezte az útat; ami nehéz időnkben nekünk is volt útmutató tűzoszlopunk . . . Mikor minden oldalról ránk zúdult a veszély, mikor a magyart el akarták törölni e földnek színéről, a magyarok Istene Kossuth Lajos lángleikét