Balogh Bertalan szerk.: A Borsod-Miskolci közművelődési és múzeum egyesület 1903/4. évi évkönyve (Miskolc, 1904)

II. rész - Bródy István

Pip velők jöjjön. Mennek. Már reggel van, már dél, már este s a mulatság még mindig tart. Istenem, istenem, hogy csak egy pillanatra nem tér eszméletre az a szegény Bárdy, hogy tudná, mi történik otthon, nyomban józan volna és sietne haza, ahová úgy várják! De hát, akinek te, jóságos Isten, elveszed az eszét, elveszti az egészen ! . . . így tart ez két napig. A szállodából, ahová Bárdy szállt, ahány szolga csak volt, mind Bárdyt kereste. Jöttek a sürgönyök egymásután hazulról, Bárdról, de hát ki találja most meg Bárdyt, mikor ő sem tudja, hol van. Harmadnap reggelre, mikor besütött a nap az ablakon, az költötte fel őket. Borzasztó volt látni szegény Bárdy Istvánt ! Nem is a bor gőze, nem is az álmatlanság, de az öntudat, a lelkiösmeret dúlta fel arcát. Villámokat szórtak haragos szemei részegen heverő két barátjára. Az egyiket rúgta, a másikat verte. — Fel, fel, mit tettetek velem ! Ébredj, hé, nyomorult, te is, te is. Miért költögesse!? Csak hamar haza, most, mindjárt a gyorsvonattal. Száguld a gyorsvonat. Benne nehéz, kínlódó lélekkel Bárdy. .... Megbocsát-e Martha? Meg, hogyne. Ő jó, mint egy angyal, egy valóságos angyal. Meg fogja pirongatni. Oh csak tenné. Milyen jól fog esni a szidása . . . Száguld a gyorsvonat. Benne Bárdy megkönnyült lélekkel, reményteli szívvel. De amint az este ráborul a földre s két tüzes szemével a rohanó vonat már közelébe jár Bárdnak, valami kínos sejtés szállja meg a Bárdy szívét. Ugy érzi, mintha szíve ki akarna szakadni. Valami irtóztató önvádat érez. Verejték üt ki a homlokán, fullad, levegőért kapkod. Égő homlokát oda támasztja a hideg ablakhoz s összekulcsolt kezeit rászorítja vergődő szívére. A gyorsvonat megáll. — Bárd, egy perc !