Balogh Bertalan szerk.: A Borsod-Miskolci közművelődési és múzeum egyesület 1903/4. évi évkönyve (Miskolc, 1904)

II. rész - Kávássy György

A vadak húsából csak a várbeliek, Csatlós és szolganép kaptak bő eledelt. S mikor a részét már mindenik kivette, Löktek egy-egy koncot a népnek nevetve. — Nézi mindezt Mátyás s szónélküi megállja, Nehogy személyét még fölfedni találja. Összefacsarodik szíve fájdalmában ; Hívják, de részt nem vesz a nagy lakomában . . . . . . A szegény jobbágyok pedig türelemmel Várják, haza mikor indulhatnak majd el. — Öreg este lesz már, mire haza érnek, Járatlan útjain a Bükk erdejének. »... El innen ! — szól Mátyás titkon önmagában Már eleget tudok, már eleget láttam !....« S benyit a vár egyik tornácos házába, Ahol a várurat s övéit találja. — »Szerencses jó estét, Szentkereszty uram! Kigyelmeddel lenne néhány fontos szavam !« — »Ki vagy!? E küszöböt átlépni hogy mered ! ?« — Szól a várúr s szeme szikrázva rá mered. »... A király követe ! . . . s mint ilyen léptem át. Tudom a királyi követek ős jogát. Előttem minden vár kapuja nyitva all!« — »Nem úgy jámbor, itt nem parancsol a király ! Minden bagoly úr a maga odújában ; Magam parancsolok a magam várában ! . . . Minden jött-ment ember ide be nem léphet, Ha kedves és becses előtte az élet ! .. .« »Jó bátyám ! ne tüzelj ! Ez királyi ember Bánni véle csínján, emberségesen kell. A királyt sérted meg, nem az ő személyét, Ha így reá ontod szavaidnak élét ! « — így az ifjú vitéz. Majd Mátyáshoz lépett S nyájasan folytatott véle halk beszédet. . . . Titkon örült Mátyás nemes lelke, szíve, Hogy a konkolyok közt is van igaz híve. . .