Pesty Frigyes: Borsod vármegye leírása 1864-ben (Documentatio Borsodiensis 5. Herman Ottó Múzeum Miskolc, 1988)

A jelen kiadvány három részből áll. Az első rész magát a helynévgyűjtést tartalmazza; ez az 5^1 levél terjedelmű kötet az Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattárában található, a Fol. Hung. lllU/l2. jelzet alatt /a kötetről készült mikrofilm pedig a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Levéltár mikrofilmgyűjteményében/. A második részben Jegyzetek cim alatt az ebben a kötetben előforduló terjedelmesebb latin nyelvű szövegek és kifejezések forditását adjuk /más - szövegkritikai vagy magyarázó - jegyzetek készítésére terjedelmi okokból sem volt lehetőség/. Végül a harmadik részben, a Függelékben a gyűjtések kiegészítését közöljük, valamint azt a -v- aláirású cikket, amely Sajó—Szent—Péter és helynevei cimen jelent meg az Új Magyar Múzeum 1855« évi évfolyamában; ez utóbbit azért, mert véleményünk szerint szervesen hozzátartozik a gyűjteményhez. Itt jegyezzük meg, hogy nem tudni, miért nem továbbította Pesty Frigyeshez Borsod vármegye ezeket a kiegészítéseket. Abból a hivatalos levelezésből, amelynek mellékletét képezik a kitöltött gyűjtőivek, kiderül, hogy a Helytartótanács éppen úgy rendelte el Borsodnak is a kiegészítések elkészítését, mint a többi vármegyének; a főispán a szolgabirákon keresztül utasította is az "elmarasztalt" jegyzőket, akik - többé-kevésbé eleget is tettek az utasításnak - csak éppen az elkészült anyag nem jutott el Pestyhez, hanem a főispáni elnöki iratok között maradva, bekerült a levéltárba. Mindez talán tanulságul szolgálhat más megyék számára is: érdemes kutatni a levéltárakban a kiegészítések után, ha azok nem lelhetők fel az Országos Széchenyi Könyvtárban őrzött kötetekben. Mivel a kiadvány legelsősorban a földrajzinév-gyűjtők és a nyelvészek számára készült, a teljes szöveget betűhív átírásban adjuk közre - amennyire azt a nyomdai lehetőségek megengedték -, tekintettel arra, hogy p helyesírás igen sok esetben nyelvjárási sajátosságokat is takarhat. Sokszor azonban nem lehetett egyértelműen megkülönböztetni egymástól a rövid és hoszszú magánhangzókat, vagy a szókezdő kis és nagy betűket; ilyen esetekben mindig azt a formát választottuk, annlyik közelebb állt az adott szöveg jellegzetességeihez. Még a nyilvánvaló elírásokat, tollhibákat sem javítottuk ki; a figyelmet is cak akkor hivtuk fel/!/ jellel az ilyenekre, ha azok megzavarták a