H. Szabó Béla: Herman Ottó és Lillafüred - Borsodi kiállítási vezetők 2. (Miskolc, 1975)
Utolsó találkozása Kossuthtal
litika meddő mezején; s eljő az idő — amint bizonnyal eljövend — midőn síkra kellene szállni a hazáért, a tanári pálya nem fogja Önt abban akadályozni, hogy az „appel” hírére, hívás nélküli is azt mondja; ,,jelen”. Ne habozzék! Midőn tudtomra esett, hogy ön Norvégiába készül, amolyan bakatempós cifra káromko- kodás röppent le ajkamról afeletti bosszúságomban, hogy nem vagyok legalábbis 25 évvel kevésbé vén dög, miszerint megkérhessem önt, hogy fogadjon el engem tudományos útjára famulusának. Ki sem mondhatom, mennyi élvezettel olvastam önnek jelentését útjáról, s azt a kedves ízelítőt, melyet a Madárhegyekről nyújtott. Elküldtem fiaimnak is, hadd gyönyörködjenek ők is. Bizony nem sok indokom kívánni, hogy azok a bizonyos Párkák még nyújtogassák egy kissé lelkemből megunt életem haszontalan szőfonalszálát, de azt mégis sajnálom, hogy az ön ornitológiáját már nem fogom olvashatni. Hanem a szemem már apprehendálja az írkálást, hát csak ismétlem „ne skrupulózuskodjék”, ne habozzék, ne habozzék. Áldja meg Önt az Isten mind két kezével (ha ugyan tart két kezet, amint az Istent a maga képére formáló emberfia állítja) fogadja igaz tiszteletem, s nagyrabecsülésem hódolatát; s engedje hinnem, hogy egy kis viszonzásra méltatja őszinte baráti érzelmemet. Kossuth Lajos” Kossuth mindkét kísérlete eredménytelen. Herman Ottó azonban makacsul kitart a politikai életben való szereplése mellett és csak jóval Kossuth 1894-ben bekövetkezett halála után fordít hátat a politikának. Amikor saját maga is kénytelen rádöbbenni azokra a kérlelhetetlenül döntő tényekre, melyekre már Kossuth felhívta a figyelmét. Örök barátságuk nagysága Kossuth temetésén mutatkozik meg, amikor a nagy sza-
