Walterné Müller Judit (szerk.): Több mint élettörténetek. Sorsok. A magyarországi németség kollektív büntetése a második világháború után, baranyai visszaemlékezések és tárgyak tükrében (Pécs, 2009)
Vávi néni Elblinger Istvánná, Pálfi Borbála Született: Püspöknádasd, 1937. december 3. Épphogy betöltötte a 17. életévét, mikor közel öt évig tartó "málenkij robotra" vitték. Csak a legutolsók között tudott hazajönni 1949. november 37-én. Négy bátyját is elhurcolták, csodával határos módon mind az öten hazatértek. Vávi néni ma Mecseknádasdon él. "December 36-án, karácsony másnapján kellett gyülekeznünk, úgy hajtottak bennünket a partizánok végig a hóban. Vihettünk magunkkal egy pár cipőt, két napi ennivalót, pokrócot. Hát mi mindent lehet még elvinni egy hátizsákban? Azt mondták, Pécsre megyünk két hétre, repülőtéri munkára" Az oroszok 18 éven felüli lányokat, nőket kértek a "jóvátételi" munkához. Én épp három hete töltöttem be a 17. évemet, de mégis fent voltam a listán. A gyülekezőhelyen egy falusi elöljáró mondta, hogy ezt a Pálfilányt otthon kéne hagyni, még nagyon fiatal. Akkor a jegyző azt válaszolta, hogy ahol ott van a négy Pálfifiú, oda mehet a lány is. Pécsen a Lakits-laktanyában a felvételnél lévő ember is összecsapta a kezét, és azt mondta, hogy Jézus Máriám, megbolondultak, hogy lehet üyen gyerekeket elküldeni? Egy éjszakát töltöttünk a bajai erdőben a hóban, jégben toporogva. Akkor odajött egy magas rangú orosz tiszt a tolmáccsal, ők előzőleg Nádasdon voltak elszállásolva. Nagyon jó emberek voltak. Kerestek engem és egy másik fiatal lányt, felajánlották nekünk, hogy adnak egy papírt, menjünk haza, mert innen mindenkit Oroszországba szállítanak. De mi nem mertünk elmenni, mert mindenhol fegyveres orosz katonák voltak, féltünk, hogy lelőnek minket, és azzal kész. Csak kapaszkodtunk egymásba, és nem mertünk elmenni. így mi is Oroszországba kerültünk. Egy év után többünket továbbvittek Stari Promislavból a szibériai táborba. Eleinte ezt nem is hittük el, azt gondoltuk, most megint különválogatják a betegeket és az egészségeseket. Az út felénél már rájöttünk, hogy tényleg Szibériába visznek minket. A hosszú, majdnem egy hónapig tartó úton csak káposzta- és burislevest (hántolt árpa, gersli) kaptunk. Az első évben nagypénteken este a káposztalevesben volt kecskehús, és adtak mellé egy darab hurkát is. Néztünk egymásra, mi legyen most, ilyet még nem kaptunk. Megegyük ezt most nagypénteken? Úgy döntöttünk, megesszük, utána imádkozunk, ezt a Jóisten nekünk megbocsátja. Akkor mindent megettünk egyszerre, hátha éjjel valaki ellopja. Egyébként 60 dkg korpakenyeret kaptunk naponta, ez akkora volt, mint egy tégla. Volt, aki megette egyszerre, volt, aki beosztotta kétezerre. Sokan eladták, vagy elcserélték, de közülük sokan meg is haltak. A szállásunk egy laktanyában volt, ez körös-körül volt bombázva, nagy lyukak, gödrök voltak mindenhol. Egy ablak sem volt azon már. Deszkából összeszögelt ágyakon aludtunk a saját ruháinkon. Egy szobában negyvenen voltunk. Vávi néni ma, otthonában. 25
