Walterné Müller Judit (szerk.): Több mint élettörténetek. Sorsok. A magyarországi németség kollektív büntetése a második világháború után, baranyai visszaemlékezések és tárgyak tükrében (Pécs, 2009)

Hazafelé is nagyon éheztünk, meleg ételt egyszer sem kaptunk, csak kenyeret és kis halacskákat, már féltünk, hogy hazafelé még éhen halunk. Magam ekkor 48 kg voltam.

1947. július 27-én értünk haza. Nagy öröm volt, amikor mindenkit láttam. A kislányom már hét éves volt. Csak az volt a baj, hogy nem volt már semmink, nem volt házunk, a kislányom a szüleimnél élt, a férjem egy szerb családnál szolgált. Én is a szüléimhez mentem. De ez sem volt sokáig így, csak hat hétig. Szeptember 13-án éjjel kopogtak az ajtónál: „nyissák ki, itt a rendőrség”. Édesapám kinyitott, akkor azt mondták, hogy pakoljanak össze, mert el kell menniük Németországba. Nekem azt mondták, hogy én nem vagyok listán, nekem nem kell mennem, ha nem akarok. A rendőr mondta, ő sem tudja, melyik a jobb, de inkább azt mondaná, ne menjek.

Pakoltunk össze, egy óra múlva jött a nagy kocsi, sírva felszállt az édesanyám, édesapám és a sógornőm a kislányával. Az öcsém nem volt itthon, ő is Oroszországban volt fogságban. Mikor elindult a kocsi, lezárták a házat, becsukták a kaput, és én ott álltam egyedül a kislányommal. Sírva mondtam, hogy jaj, én most jöttem haza, hát hová menjek, nincs lakásunk sem. Akkor jött az apósom, és azt mondta, hogy gyertek csak hozzánk, majd én legfeljebb alszom az udvarban. Ők is csak egy kis házban laktak, két család együtt. Egyik a szobában, az is kicsi volt, a másik család a konyhában. Megint csak szomorú volt az élet, elszakítottak egymástól minket, és semmi nem volt, se ágy, se asztal, se szék. Énhoztam kettő koffert, azokvoltak a székek.

A szüléimét levitték az állomásra, de a vonat még nem indult el, hát lementem hozzájuk a kislányommal, hogy talán utoljára még lássuk őket, de az őrök nem akartak a vonat közelébe engedni. Jaj, hogy sírtam! A parancsnok akkor odajött, megkérdezte, miért sírok. „Hogyne sírnék. Oroszországba voltam két és fél évet, most hat hete vagyok itthon, és most elviszik a szüléimét, tán sose látom már őket. És nem is engednek velük beszélni, amíg még itt állnak, hát akkor nem kell sírni?” A parancsnok karon fogott, a szüléimhez vezetett, hogy csak beszéljek velük, ameddig akarok. De vonat öt órakor elindult velük Németország felé. Két évig éltek ott, aztán végül hazaszöktek hozzánk.

Hogy saját „pohara” legyen, egy mecskei származású bádogos sorstársa alakította át neki ezt a konzervdobozt. A „Zur Erinnerung aus Russland”, azaz „Emlék Oroszországból” felirat már lekopott. Ma otthon gombokat tartanak benne.

Rozi néni a négyéves kislányával Erdősmecskén, 1943-ban. Még nem tudhatták, mi vár rájuk.

21