Walterné Müller Judit (szerk.): Több mint élettörténetek. Sorsok. A magyarországi németség kollektív büntetése a második világháború után, baranyai visszaemlékezések és tárgyak tükrében (Pécs, 2009)
Rézi néni Lauer Mátyásné, Löfler Teréz Született: Rácmecske (ma Erdősmecske), 1926. március S3. Míg „málenkij roboton” volt, itthon édesanyja meghalt, testvérét is internálták, mindenüket elvették. Ma Pécsváradon él. "Nem mertem itthon semmit mondani, hogy hol voltam és ott mi volt. Még a fiaimnak sem később, ők is mástól tudták meg. Azt mondták ott, nem szabad beszélnünk erről az egészről, hát persze, hogy féltünk. Ez a fájdalom nem fog elmúlni soha, ez benn marad, míg élünk." Én 18 éves voltam akkor. 1944 karácsony másnapján gyülekeznünk kellett a jegyző háza előtt, a partizánok felügyeltek ránk. Mondták, ne vigyünk sok holmit magunkkal, mert az Alföldre megyünk kukoricát törni. A partizánok fegyverrel kísértek minket, párosán kellett mennünk, még hátranézni sem volt szabad. Beértünk Pécsváradra, ott volt egy üres ház, talán valamikor zsidóké lehetett, leültünk a lépcsőjére, ott éjszakáztunk. Néhány napig Pécsett voltunk, közben édesanyám és a testvérem is eljött hozzám, de azt sem engedték a felügyelők, hogy találkozzunk. Míg nem voltam otthon, édesanyám saját maga vetett véget az életének, a testvéremet Pestre internálták, mert a Szovjetunióhoz még ő fiatal volt. Én erről mit sem tudtam, ha tudom, tán sosem jövök már haza. Mesélték később, hogy amíg édesanyám temetése zajlott, a telepesek mindent elvittek a házunkból. Horlovka volt a helység, ahova vittek, a 19-20-as számú bányában dolgoztunk. Minden reggel fel kellett sorakoznunk a táborban, akkor a parancsnok kiválasztotta, ki tud lemenni a bányába, és ki az, aki fent dolgozik. Aki egy kicsit erősebbnek tűnt, ment a szénbányába. Én végig lent dolgoztam, nekem nem volt másik munkahelyem. Eleinte orosz lányok mellé osztották minket, hisz azt sem tudtuk, mit kell csinálnunk. Főleg nők dolgoztunk abányában, a férfiak többsége még nem jött vissza a háborúból. Mikor leszálltunk a bányába, mindig azt mondtuk: “No, Isten nevében”. Nem volt szinte szabadnap sem, ha lett volna is, mindjárt jöttek, hogy menni kell, mert kevesen vannak lenn. Szentestén kétszer is éjszakás voltam. Nem felejtem el, álltam a bányavagon végében, ott énekeltem egyedül a Mennyből az angyalt... Eleinte mindig felírták, hogy ki ment ki a kapun. Később már nem, megszökni úgysem lehetett, hova is szökhettünk volna innen. Néhány férfi azért eleinte próbálta, persze elfogták, és be is zárták őket. Néha kimehettünk a piacra, de csak nézelődtünk, venni semmit nem tudtunk, mert semmi pénzünk nem volt. Egyszer bemehettünk egy templomba. Bizony, azapapis nagyon megsajnált minket. Rengeteg szén- és kőport lélegeztem be, többször is voltam gyengélkedőn és orvosi bizottság előtt. Nagyon beteg lettem kint, de itthon nem mertem mondani sem, hol voltam és miért köhögök ennyire. Az orvos kérdezte is mindig: Rézi, hát hol fáztál így meg? Rézi néni ma 82 éves. Nehezen szánta rá magát a beszélgetésre, de aztán megnyílt. 18
