Huszár Zoltán (szerk.): Kereszténység és államiság Baranyában (Pécs, 2000)
Tanulmányok - Katona Győr Zsuzsa: Az első keresztények a Dél-Dunántúlon az ókeresztény temetők tükrében - Sopianae
Katona Győr Zsuzsa AZ ElSÓ kEHESZJÉNytk A DÉL- DUNÁNJÚLON AZ ÓkE^ESZJÉNY JEMEJÓk JÜldpEN SOpiANAE BEVEZETŐ A pannoniai keresztény régészeti hagyatékban Sopianae temetője kiemelkedő helyet foglal el, mert az itt nagyon korán, jóval a szisztematikus régészeti feltárások megindulása előtt előkerült sírkamrák nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy az érdeklődés az ókereszténység kutatása felé fordult. Pannóniában és a Római Birodalom más területein is a keresztényeket temetkezéseik és temetkezésekkel kapcsolatos tárgyi hagyatékuk alapján ismerjük legjobban. A pannoniai kereszténység történetének terjedelmes szakirodalma miatt nem vállalkozhatunk részletes tárgyalásra, tanulmányunkban csak rövid összefoglalást adunk, különös tekintettel az ókereszténység kutatásának régészeti vonatkozásaira.1 Régészeti szempontból a pannoniai ókereszténység története két korszakra bontható. A kereszténység legkorábbi időszakát (Kr. u. 2-3. század) írott források alapján, de meglehetősen kevéssé ismerjük.2 Ez az első szakasz a keresztények provinciánkba érkezését és a keresztényüldözések korát jelenti és a 3. század végéig tart. Ebben a folyamatban a pannoniai városok kiemelt szerepet játszottak, itt jelentek meg az első keresztény gyülekezetek. A kevés rendelkezésre álló adat miatt viszonylag keveset tudunk erről az időszakról. A több ismert keresztényüldözés közül a Diocletianus alatt csúcspontját elérő és 303-ban kihirdetett keresztényüldözés volt a leghosszabb és talán a legkegyetlenebb. Emiatt a korai gyülekezetek elszigetelten, titokban működtek. Ebből az időszakból régészeti emlékanyag nem áll rendelkezésünkre. A kereszténység ezen időszakát írott források alapján ismerjük, a korszakról epigráfiai adatok és a jobbára középkori másolatban fennmaradt szentek és mártírok aktái tájékoztatnak, amelyek név szerint is említenek néhány keresztényt, akik Pannóniában éltek.3 Ezekből ismerjük többek között Szt. Márton püspök történetét is, aki Savariában született és pályafutása végén a franciaországi Tours városának püspöke lett. A négy megkoszorúzott vértanú néven ismert csoport vértanúsága Diocletianussal közvetlen kapcsolatba hozható. A négy fiatal kőfaragó azért szenvedett vértanúhalált, mert megtagadták egy Aesculapius szobor elkészítését. Eusebius, Cibalae püspöke a diocletianusit megelőző Valerianus alatti üldözés alatt halt mártírhalált. Szenvedéstörténetét az ugyancsak cibalaei mártír Pollio (303- ban végezték ki) történetéből ismerjük. Quirinus sisciai püspök, Victorinus poetovioi püspök, Demetrius sirmiumi diakónus a diocletianusi üldözés vértanúi voltak, akiknek szenvedéstörténetét ugyancsak megőrizték a források ,4 A 313-ban Constantinus császár által kiadott türelmi rendelet (Milánói/mediolanumi edictum) jelentette a változást. Az ezt követő időszak a kereszténység pannoniai történetének második szakasza és egyben virágkora is. A keresztények üldözése és vértanúsága megszűnése után az erőre kapott gyülekezeteknek életét már régészeti hagyatékuk alapján is ismerjük. Magukat kereszténynek tartó polgárok érkeztek a provinciába és Európa más területeire is keleti eredetű vallások (Mithras és Isis kultusz hívei, zsidók) követőivel együtt már a 2. század folyamán és később is több alkalommal.5 Közöttük sok volt a görög nyelvterületről érkező, mint azt a feliratokon fennmaradt görög nevek is bizonyítják. Itáliában ennél korábban, már az 1. században megjelentek a keresztények. Ennek a folyamatnak a kiváltó oka és később fenntartója is a keleti tartományokkal folytatott kereskedelem és a keleten vívott háborúk voltak. Ez azonban csak a kereszténység ideérkezésének gyakorlati megvalósulásának módját magyarázza meg. Az új vallás széles körben való elterjedéséhez természetesen olyan változásokra volt szükség, (ideológiai, lelki, gondolkodásbeli változásokra), amelynek következtében a lakosság egy része a korábban ismeretlen vallás hívévé vált, sőt elegendő erőt és elhivatottságot érzett magában annak terjesztésére is. Ez a terjesztés és Jézus tanai megismertetése iránti fokozatosan erősödő igény járult hozzá ahhoz, hogy a keresztény hit olyan hamar nagyszámú gyülekezeteket tudhatott maga mögött. Valószínűleg ezt a folyamatot jelentősen segítette Constantinus maga is, aki a kereszténység felvételével államilag elismert vallássá avatta a kereszténységet. A 4. századra már több sebből vérző birodalom feje támaszt és újbóli felvirágozást remélt a pogány hittel homlokegyenest szembenálló új ideológiától. Az első keresztények a keleti tartományokból kerültek ide, ahol a keresztények száma a második század végére már jelentős volt. Lehetséges,
