Maráz Borbála: Marcus Aurelius bronz császárportré a római kori Lugioból. (Pécs, 1997.)

Ezek a portrék — amellett, hogy a II. századi, a császári udvarra jellemző, görög mintaképek alapján kialakított hivatalos stílusban készültek — többnyire hitelesen érzékeltetik a filozófus császár egyéniségét. A fény-árnyék hatásra épülő, melankolikusan átszellemült portré-megformálásban könnyen felismerhető a sztoikus filozófia képviselője, aki a korszak emberideálját is megtestesítette. A római császárkor II. évszázadát, legalábbis a művelt és tehetős rétegek körében, a sztoicizmus hatotta át. A sztoikus gondolkodásmódnak megfelelően nem az volt fontos, hogy milyen az érzékelhető világ, hanem az, hogy tudjuk, milyen magatartást kell tanúsítanunk, amíg benne élünk. A magatartás fontosabb volt, mint az ismeret, és a szellemi erények kerültek előtérbe. Ez a szemléletmód a görög filozófusokra jellemző szakállviselet átvételében is kifejeződött, és Hadrianustól kezdve a császárportrékon is ez a jellegezetes filozófus-szakáll figyelhető meg. A II. századi római portrészobrászat stílusjegyei ismerhetők fel az eddig ismert Marcus Aurelius-ábrázolásokon is, amelyek viszonylag nagy száma a Rómában és a birodalomban általánosan elterjedt császárkultusszal hozható összefüggésbe. A római császárság már kezdettől fogva gondoskodott arról, hogy hatalmát az alattvalók vallásos formában tiszteljék. A császári hatalmat volt hivatott szolgálni a császár vallási pozíciója, amely részben magas papi funkciók betöltésében, részben a császár személye körül kialakított kultuszban nyilvánult meg. Ez utóbbi a hivatalos, államilag előírt vagy támogatott kultuszok között egyre nagyobb teret kapott: szolgálatára templomokat és papságot rendeltek, a császárt pedig még életében istenként tisztelték. A hivatalos épületekben és a köztereken, vagy a katonai táborok szentélyeiben felállított oltárok vagy császárszobrok előtti szertartásokkal, áldozatok bemutatásával fejezték ki az alattvalók a római birodalomhoz és eszméihez való tartozást és hűséget. Marcus Aurelius halála kapcsán, a császár ókori életrajzírója erről így ír: „Korra, nemre, társadalmi helyzetre és rangra való tekintet nélkül mindenki megadta Marcus Antoninusnak az istenséget megillető tiszteletet; sőt mi több, szentség-