Katonas Imre: Mai magyar kerámia. (A Janus Pannonius Múzeum Füzetei 14. Pécs, 1968)

rikusa. Kerámiáit a bensőségesség, az intim hangulatok keresése jellemzi. 1894-ben született a Nyitra megyei Nagytapolcsányban. Eredetileg festőnek készült, de a festészet dimenzionális kötöttsége az agyag felé fordította érdeklődését. Szülőfalujából Mezőtúrra került, ahol az Alföld egyik ősi fazekas-központjában ismeri és tanulja meg a kerámia szeretetét. A Tanácsköztársaság ideje alatt a Vörös Hadsereg tagja, ezért a forradalom után emigrálni kényszerül. Itt találkozik a korabeli német kerámia két olyan vezető egyéniségével, mint Paul Mann és Max Leuger. Hazatérése után ismét Mezőtúrra került. A Felvidéken a habán kerámia tradíciói szinte napjainkig kimutathatók. Nem véletlen, hogy Gorka Gézát a túlnyomórészt már csak múzeumban lévő, csodálatos szépségű habán edények megragadták, művészi fantáziáját évtizedeken át izgatták. Elsőízben pályakezdése elején foglalkozott a habán kerámiákra emlékeztető edényekkel, tálakkal, kupákkal, korsókkal, bokályokkal, gömb- és hasábalakú edényekkel. 1923-ban telepedett le Nógrádverőcén, ebben a csodálatos fekvésű, Duna melletti faluban, önálló műveivel 1928-ban mutatkozott be elsőízben. Ettől kezdve 1942-ig szinte valamennyi hazai és külföldi kiállításon szerepelt műveivel. Érdekes, hogy Gorka Géza, aki a habán kerámia tanulságaival gazdagította művészetét, olyan technikai eljáráshoz folyamodott, ahol a díszítést a sűrűbben, vagy ritkábban alkalmazott mázrepesztés helyettesítette. A habán kerámián ugyanis — legalábbis, ami a XVII. századi anyagot illeti, — ritkán található feszültséggel létrehozott mázrepesztés. Mindenesetre az új technikának köszönhette, hogy a forma és a máz mindig összhangban van kerámiáin. Érthető, ha a népi és habán fazekasság hagyományaiból kiinduló Gorka Gézánál különös jelentősége van a tárgyak funkcionális rendeltetésének. A figurális kerámia, valamint a díszes használati tárgyak Gorka művészetében nem alkotnak két egymástól elkülönülő csoportot. Szinte pályája kezdetétől foglalkoztatja a plasztika is. Elég, ha az 1928-ban kiállított guggoló fiú-jára, vagy állat figuráira (kakas, kos, tyúk, szamár) gondolunk. Figurális tárgyainak száma és jelentősége nem kisebb, mint használati edényeié. Figurális és használati tárgyai között azonban a határ megvonása szinte mesterséges lenne, mert plasztikáinál is törekszik a használati funkció érvényesítésére. A fazekas hagyományokból kiindulva, kezdettől jelentőséget tulajdonított a használati jellegnek, amely bizonyos absztrahálást kö-