Kalmár János: Zrínyi fegyverek. (A Janus Pannonius Múzeum Füzetei 7. Pécs, 1965)

dászni. Ö maga (t. i. Zrínyi Miklós) levetvén a nagy bő csizmát, melyeket a telekes bocskorra is felvonhatott, puskával béméne, és szokása szerént csak egyedül búkálván, lőve egy nagy emse disznót, a gyalogosok is lövének egyet a hálónál, s vége lőn a vadászatnak. Kisereglénk a hintóhoz, az úr is, hogy immár hazamenjünk; estefelé is vala. Azonban odahozá a fátum egy Póka nevű jágerét, ki monda horvátul: Én egy kant sebesítettem, mentem a vérin, ha utána mennénk, elveszthetnők. Az úr mindjárt monda nékünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni véle: Öcsémuraim, kegyelmetek csak maradjon itt; Vitnyédinek, Guzics kapitánynak: Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém uramékkal, csak meglátom, mit mond ez a bolond, t. i. Póka, mindjárt visszajövök. Csak bocskorban lórakapa, stuc kezében Póka után elnyargala; egy sabaudus, Majláni nevű ifjú gavallér, Guzics öccse, inasa, meg egy Angelo nevű kedves olasz inasa, és a lovász nyargalának utána; mü ott a hintónál beszélgeténk. Egyszer csak hamar ihol nyargal Guzics, mondja bátyjának: Hamar a hintót, oda az űr. Menénk amint a hintó nyargalhat és osztán gyalog a sürübe befuték én, hát ott fekszik, még a balkezében, amint tetszett, a pulzus gyengén vert, de szeme sem volt nyitva, nem szólott, csak meghala. Majláni igy beszélte: hogy amint Póka után bement a disznó vérén az erdőbe, amig ők a lovakat kötözték, csak hallják a jajszót; Póka szava volt. Majláni legelébb érkezek, hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; ő hozzá lő, elfut a disznó, érkezik Guzics és Angelo. Az úr felkél s mondja: Rútul bánék velem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó. Eléggé próbálták véle, de híjába, csak elfolyt a vére, először ülni, osztán hanyatt fckünrri, végre csak meg kelle halni, mert a fején három seb vala: egy balfelől, a fülén felül, a feje csontján ment csak el a kannak agyara, a homloka felé szakasztotta rútul a feje borit; más ugyan a bal fülén, alól az orcáján, a szeme felé, rút szakasztás; de e kettő semmi, hanem harmadik jobbfelől a fülén, ahol a nyaka csigolyánál ment bé s elé a torka felé ment és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta; az ölte meg, a vére elmenvén. Volt a kezén valami kis körmöcsés, de az semmi sem volt. Rettenetes sírás lőn az erdőben, a legalább való csak a gyermek is siratta. Azt akarják vala, hogy én vigyem a hírét a feleségének, de én mint uj, ismeretlen ember, elvetem magamról Zichy Pálra. Fogók a testet, és amely kétfelé cresztős hintóban kimentünk volt, abból az üléseket kihányván, abban nyújtóztatok, és én az ablakban ülék és hazáig fejét, mejjét tartottam. Otthon hosszú veres bársony dolmányba öltöztették és osztán eresztették a feleségét hozzája, aki eszén sem volt buvában. így lőn vége Zrínyi Miklósnak; csuda, olyan vitéz, sem lőtt, sem vágott a kanhoz, stuc, spádé lévén nála."

11 Ez a leírás cáfolata minden mende-mondának. Zrínyi megközelítette a megsebzett vadkant, az felugrott, érezve vesztét és halálra sebezte őt. Mindez oly gyorsan történhetett, hogy sem rövidcsövű vadászpuskáját, sem pedig vadászkését Zrínyi már nem használhatta. Annyi bizonyos, hogy a puska felirata a magyarokban rejtőző véleménynek nyíltan hangot adott, azonban a kutatás világánál ez nem tekinthető másnak, mint mende-mondának. A bécsi udvar ugyan örült Zrínyi halálának, de abban nem volt részes. Velence bécsi követe Giovanni Sagredo írja a dogénak jelentésében, 13 Bethlen Miklós Önéletírása. 1955. I. 206-208.