Füzes Endre – Mándoki László: Baranya népe. (A Janus Pannonius Múzeum Füzetei 5. Pécs, 1963)

A pásztorok maguk készítették használati tárgyaikat, amelyeket a jószág terelésekor, legelőről-legelőre vándorolva mindig magukkal vittek. A szaru sótartót fehér magyar marha szarvából készítették. Felületét vésett vagy karcolt növényi mintákkal, a később készült daraboknál figurális ábrázolásokkal díszítették. A csárdában mulató vagy a pandúrokkal találkozó betyár alakja kedvelt témája volt a faragóknak. Röviden ki kell itt térnünk a pásztorművészet díszítő technikáira. Négyféle technikát alkalmaztak: a vésést, a karcolást, a domború faragást és a fémberakást. Mindegyikhez egy-egy színező eljárás is tartozik, a véséshez a spanyolozás, a karcoláshoz a választóvízzel való festés és a domború faragáshoz a lakkozás. A fémberakással díszített tárgyaknál maga a fém (pl. vörösréz) adta a színezést. Ki kell emelni közülük a spanyolozàst, amely a legkedveltebb és legrégibb díszítőtechnika volt. Lényege az, hogy a kivésett mintába különböző színű felmelegített spanyolviaszt nyomkodtak, majd a felületet lecsiszolták. Az ilymódon „festett" tárgy motívumai megőrizték színüket és jól elváltak az alapanyagtól. A hosszúkás borotvatartóknak a tarisznyában volt a helye. Furfangos zárral látták cl, felületét geometrikus és stilizált növényi mintákkal, figurális ábrázolásokkal díszítették. Övre kötve hordták a fa ivópoharat, a csanakot. A nagy füllel ellátott, véséssel és spanyolozással díszített edényke egész Közép-Európában elterjedt. A „csőrös" szájú, elliptikus metszetű csanakok különösen a Dél-Dunántúlra és a Karcolt és spanyolozott borotvatartó