Dercsényi Dezső: A pécsi kőtár. ( A Janus Pannonius Múzeum Füzetei 1. Pécs, 1962)

ma is láthatunk. Másik történeti érdekességét sajnos az idő, a gondatlan kezelés elpusztította. A múlt században még látták rajta a török feliratot, mely a katonai raktárrá átalakított templom törökkori sorsára vetett fényt. Egyébként a kapu az oszlopos, rézsűs kaputípus egyik korai példája. Nagyon szűkszavú növényi oszlopfődísz és két fej élénkíti a szigorú mértani formákat. A nyugati — a középkorban a főhomlokzat! — kapu alárendeltebb szerepére utal ez a nemesen formált emlék is, hiszen ez időben többnyire ide összpontosították a legtöbb faragott, festett díszt. Pécsett azonban a püspöki palota, a terep adottsága, a fejlődés a déli, a tér felé néző homlokzatot juttatta előnybe. A szobrászati, festészeti dísz pedig — később tárgyalandó okok miatt — a belsőben kapott helyet. A románkori székesegyház belső kiképzése a XII. sz. folyamán, valószínűleg annak első felében teljesedett ki, mégpedig az altemplom, szentély, néphajó találkozási pontján. Innen származik kőanyagunk java, melyet — legalább részben — eredeti elrendezésében megkíséreltünk felállítani. A pécsi székesegyháznak feltűnően nagy altemploma van, melynek szerepére, funkciójára még vissza kell térnünk. Itt csak annyit, hogy a belső tér közel egyharmadát elfoglaló altemplom fölött helyezkedik el a szentély és szintben a kettő között a három hajó. E három építészeti egység összekötésének és szétválasztásának szüksége a három építészeti tér szerepéből egyértelműen jelentkezett. Bár az altemplomot — alighanem itt volt valamely mártír sírja is — csak különleges egyházi funkciónál használták, a szentély pedig a püspök, a papság helye, ezeket a területeket még a románkor arisztokratikus vallásosságában sem lehetett mereven szétválasztani, nem élhettek egymástól független életet. Elsősorban olyan lépcsőrendszerre volt tehát szükség, mely az altemplomot a hajóval, a hajót a szentéllyel összekötötte. Továbbá a nagyon magas és mély szentélyben álló s így alulról nem is egészen látható főoltár mellett olyan oltárra, mely a hajóban levők számára szolgált. A lépcsőket, a népoltár felépítményét ún. szentélyrekesztővel, valami áttört, díszes építészeti, szobrászati megoldással foglalták egységbe, márcsak esztétikai okokból is. Az altemplomba vezető lejáratokat domborművekkel gazdagon kereteitek. A főhajó tengelyében álló, sátor szerűen zárt, boltozott népoltárt elárasztották az építészeti ornamentika teljes gazdagságával, alighanem mindkét oldala mellett lépcsők vezettek fel a szentélybe, melyet oszlopos, árkádos domborművekkel ékesített szentélyrekesztő választott el a hajó légterétől. Nem tudjuk, mikor készült el végül is ez a nagystílű megoldás, alighanem nem is egyszerre, talán nem is egységes előzetes terv szerint folyt a munka, de a faragott kőanyag a szobrok, a domborművek tanúsága szerint valószínűleg a XII. sz. első felében s a századfordulóra már készen állt a magyar romanika leggazdagabb épületornamentális, szobrászati együttese.