Dercsényi Dezső: A pécsi kőtár. ( A Janus Pannonius Múzeum Füzetei 1. Pécs, 1962)

gyakran előfordul. Érdemes megfigyelni, hogy az indadísz a rajta levő levelekkel együtt hogy naturalizálódik, hogy kerül lépésről-lépésre közelebb a természethez. Vonala, formája, díszei a szőlőindához hasonulnak, faragása sem oly kemény és éles, mint a korábbi domborműkön. A száraz geometrikus motívum így az idők folyamán Pécsett közelebb kerül a természethez és ami még érdekesebb, sőt jelentősebb, ez a természethez közelálló forma terjed szét az országban, pl. Székesfehérvárott a királyi bazilikában, a Szent Márton templomba is ez jutott el. Hasonló jelenségnek lehetünk tanúi, ha a szalagfonat-indadíszt kísérő dekorációt megfigyeljük. A merev, geometrikus szalagfonat leveleket, szíves vesealakú formációkat fűz fel, keretei. Ezek eredete sem kétes, az antik művészet a természetből leste el, a középkor folyamán lassan minden természetes nedv kiszárad belőlük és a szépen formált szalag mértani formája marad. Az indadísz megjelenésével és naturalizálódásával a hozzákapcsolódó levelek is természetesebb formát öltenek, a valósághoz közelebb állóan csatlakoznak az indához, megjelennek más természeti formák, mint a szőlőfürt, a toboz is. Ezekre éppen úgy áll a naturalizálódás folyamata, mint az indadíszre. Ami a faragványok stílusát illeti, a paviai, lombard díszek élesen metszettek, erősen kihasználják a fény és árnyék hatását. A hatás érdekében néha még fúrót is alkalmaznak, ami bizáncias kőfaragás (pl. Velence) befolyását sejteti. A természethez való közeledés nyomán viszont elvesztik élesen metszett jellegüket, „klasszikus" tisztaságukat és festőibb, lazább, természetesebb lesz faragásuk. Olyan folyamat ez, ami a növényi mintaképek természetes alakjának megfigyelésére és követésére utal. Ezen a déli falon állítottuk ki az egyetlen festett töredéket is. Említettük, hogy a székesegyház freskódísze" elpusZtul^-eriiîéket csak vízfestmény másolatok őrizték. Ezekből is meg lehetett állapítani, hogy a díszítő motívumok azonosak voltak a kőben ránkmaradtakkal. Miután a kőfaragványokat színezték, nagyon valószínű, hogy kőornamentika és falfestés egyetlen hatalmas díszítő mintába folyt össze. A falfestményekből egyetlen töredék maradt ránk e korból, ez is véletlenül olyan, melynek tárgyát kőfaragványokon is ismerjük. Szirént ábrázol, amint kettős halfarkát maga mellé húzza. A szirén a rossz jelképe, aki énekével bűnre csábítja az embert. Kőbefaragva már a XI. sz. egyik oszlopfőjén is megtaláljuk ezt a motívumot, valahol meg is festették, hogy ezzel is felhívják a hívek figyelmét. Ebből maradt ránk ez a kis töredék. A kőtár déli falán a későromán emlékek után a gótikus faragványok kis válogatott csoportját állítottuk ki. A pécsi székesegyházat a többi nagyobb templomunk mintájára a gótika korában beboltozták. Nem akarunk most itt részletesebben kitérni ennek következményeire, hiszen végső soron a bazilika falainak lebontás és újjá-