Gál Éva szerk.: A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 53. (2008-2015) (Pécs, 2015)
RÉGÉSZET - Gábor Olivér: Pécs/Sopianae késő antik temetői építészetének belső kronológiája
66 A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (2015) szer, új építőanyagok hiánya vagy drágasága. 10. Nincs pontos magyarázat vagy éppen egyszerre sok van (Coates-Stephens 2003). Építészeti spolia esetében általában településekről és azok épületeiről van szó. Sopianae esetében viszont temetői építményekre próbáljuk értelmezni, ami alapvető különbséget jelent. Az első típus, a triumphus-eszme, általánosan jellemző az ókeresztény szemléletre. A hit győzelme a pogányság illetve a halál felett állandó és fontos üzenet. Sopianae temetői épületeinek késő antik átépítései azonban legfeljebb csak közvetve, általánosságban magyarázhatók így, amennyiben a keresztény halottak „örök életét” és a hit „dicsőségét” is hirdetik. Ilyen indíttatással számolhatunk egy eredeti építmény megnövelésekor (Ókeresztény Mauzóleum) vagy renoválásakor (V. sírkamra), illetve a birodalmi stílus alkalmazásakor (V. sírkamra). A 2. spolia-típusra, a múlttól való megszabadulás vágyával egy kereszténnyé váló korszak temetője esetében deszakrifíkálásként vagy vallási indíttatásként gondolhatunk, ami egyben már a 3. típust jelenti. Érdekes módon pont erre nehéz példát találni a temetőben. A szempont még az Apáca utca 14. alatti építmény (XIII.) esetében is erőltetett- nek tűnik. A sírok fölötti épületet valószínűleg keresztények újították meg (mensa, belső helyiségek), de talán még a pogány időkből örökölt halottkultusz számára. A pogány múlt „eltörlésének” egyetlen további közvetett jele a temetőben, hogy a 3. századi pogány sírfeliratok száma megcsappan (Fülep - Burger 1974: 8.), vagy mind töröttek. Az ennél korábbi pogány sírkövek közt több az ép, mert azok a 4. században talán már nem voltak láthatók. Ennek ellenére Sopianae-ban a kereszténység 4. századi terjedésének inkább békés folyamata feltételezhető8. A 4. típus, a hatalom és gazdagság bemutatása. Ez a családi sírboltokra és főleg felszíni építményeikre általában is igaz. A nagy közösségi épületek megjelenése viszont még ennél is többet mutat: a temetőkép erős megváltoztatásával jár, és a temető átépítésének, átértelmezésének tekinthető. A két legnagyobb épület, a Cella septichora és az Ókeresztény Mauzóleum ugyanis a különösen megbecsült halottaknak való emlékállítás révén a keresztény közösség és az egyház (püspök) hatalmát hirdető, uralkodó elemmé váltak a temető kisebb építményei között. (Az 5. típus, a „kannibál eszme” Sopianae temetője esetében indifferensnek tűnik.) A 6. típus, a múlt tiszteletét jelentő állagmegóvás. Kifejezetten ilyen célú átépítés csak az V. sírkamránál mutatható ki. A tiszteletadás erőteljes szándékát erősíti a belső sír épen hagyása és az, hogy több sír később sem került mellé. Mindezt látszólag lerontja az I. sírkamra statikai veszélyt okozó közeli megépítése, mintha mégsem törődtek volna az V. sírkamra épségével annyira. Ezt a megbecsüléssel ellentétes szándékot egy speciális, a keresztények által elfogadott szokás, a depositio ad sanctos alkalmazásával írhatták felül. Csakis a keresztény közösség egy tehetős és előkelő családja engedhette meg ezt magának, aki erőszakosságával nem csupán a kegyelet diktálta távolságtartást, de az építési szabályokat is figyelmen kívül hagyta. Nem tudjuk, hogy az V. sírkamrát miért építették újjá. Az I. sírkamra odaépítése által okozott statikai problémák vagy egyszerűen a tetőszerkezet romlása miatt. Annyi azonban biztos, hogy az újjáépítés az eredeti sírhely megóvása mellett, annak tiszteletére történt. A 7. szempont a praktikum, amellyel a legtöbb temetői átépítést magyarázhatjuk. Ide érthetők az új sírládák beépítései a későbbi halottak számára (II, IV, VIII, XXVII, XXXIII.), a sírkamrák előre már nem tervezett, további használatához kapcsolódó új 8 Gáza város példáján láthatjuk, hogy a pogányság tiltása még 400 körül sem volt magától értetődő reflex a keresztény császárok számára, hiszen Arcadius is sokáig hezitált, mire kiadta a pogány templomok lerombolásáról szóló rescriptumot. (Marcus diaconus, Vita Porphyrii, 41-^t9.)