Vándor Andrea szerk.: Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 50-52 (2005-2007) (Pécs, 2008)

Ferkov Jakab A mohácsi halászat változása

A kiöntésekben a legkönnyebb akkor volt halászni, ha már jócskán visszahúzódott a víz és már Játszott a hal háta". Ilyenkor legegyszerűbb volt kézzel fogni a halat vagy csak egyszerűen vasvillával kidobálni a szárazra. A Cigány-zátony mellőli kubikgödrökből nemritkán 1-1,5 kg-os pontyokat és csukákat is kifogtak ilyen módon. A szigeti oldalon valaha a mostani nagy töltés mellett volt egy kisebb töltés is, de ezt mára már a Duna elmosta. A nagy áradások után e két töltés között és szinte az egész szigetben, akár a tanyák körül is folyt a tapogató halászat (bacnjaranje). Háromféle tapogatót használtak. A legegyszerűbb volt a feneketlen vesszőkosár. Ez egy rossz kosár volt, amelynek kiverték a fenekét vagy a használattól lett lyukas, de erre a célra még megfelelt. A másik forma szintén feneketlen kosár-szerű volt, de valamivel nagyobb méretben (magassága 60-80 cm) és fületlen volt. A harmadik típus hálós volt. Ezt úgy készítették, hogy két vesszőt egymásra keresztbe téve félkörívben meghajtották és végeit a földbe szúrták. Az így meghajlított vázat alul madzaggal összekötötték majd hálót húztak rá, de az ív felső végén hagytak egy nyílást, hogy azon keresztül a megfogott halat kivehessék. A kb. 100-120 cm átmérőjű alsó vége teljesen nyitott volt. Ezekkel az eszközökkel gyakran többen is összeálltak halászni. Ez úgy történt, hogy a „halászok" a kb. 60 cm-es vízben, vonalban egymás mellé álltak, majd így vonalban haladva előre, jobbra-balra helyezve a tapogatót (bacnja) letapogatták az egész vizet (bacnjarili su). A tapogatóban lévő halat a felső nyíláson kiszedték és a vállukon lévő szőttes tarisznyába helyezték. Általában sárkárászokat (ponty és kárász keveréke, csak ikrás volt, hívták babuskanak is) és pontyot fogtak. A ponty ekkor még nyurgaponty azaz vadponty volt, a tükörponty nem volt általános. Gyakran 2-3 kg-os halat is fogtak ily módon. Ez a halászati módszer még az 1950-es években is gyakori volt, főleg Karapancsánál. A tapogatós halászat mellett ismert volt a szigonyos halászat is. A szigonyt általában négyágú villából készítették, a nyele fából volt. A nyél hossza a három, sőt négy métert is elérhette. Ez szigorúan tiltott halászszerszámnak számított és nem is lett álatalános. Gyakoribb volt azonban a hurokkal való halfogási mód. Huroknak főleg a lágy rézdrót felelt meg. A 3 m-es nyél végén egy kb. 12 cm átmérőjű hurkot alakítottak ki. Ezzel az eszközzel általában hidak szájánál, ritkábban a parthoz közel, a tiszta vízben fogták a csukát. Amikor a csuka állt, a hurkot óvatosan a derekára húzták és egy hirtelen mozdulattal kirántották a partra. Ezek mellett elterjedtek voltak a különféle varsák is. A paraszthalászatban gyakori volt a vessző- és drótvarsa is. A méretük 1 és 6 m között változott. A hálós varsák anyaga általában rosszabb minőségű A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 1 123