Vándor Andrea szerk.: Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 50-52 (2005-2007) (Pécs, 2008)

Ferkov Jakab A mohácsi halászat változása

szati jog bérbeadása városi polgárok számára. Ezek termelékenyebb, szervezettebb munkát tudtak biztosítani, mint a földművelő paraszthalászok. A halászó jobbágy ekkor már jelentős részt adott le a zsákmányból és egyre több lett a halászati robot is. A XVI. században az országos jog nemcsak a vadászattól, hanem a halászattól is tiltotta már a jobbágyot.

1 A halászat írott emlékei így követik egymást századokon át, igazolva a halhús rendkívüli értékét, hiszen Zsigmond király 1430-ban a tatai várhoz tartozó egyik dunai vizafogóhelyet csak egész, nagy birtokért adja cserébe. A viza különleges, igen nagy hal volt, csak ívni járt fel a Fekete-tengerről a Dunába. írott emlékeink főleg a híres komáromi vizafogásokról szólnak. Itt fogták a jég alól az addig ismert legnagyobb vizát, ami 1050 kg volt. Ezeknek a nemes halaknak legnagyobb fogyasztója a királyi udvar volt, de szállítottak vizát Münchenbe, sőt a francia királynénak is Párizsba. A későbbi egyre hiányosabbá váló adatokból csak azt tudjuk meg, hogy ezek a nagyhalak nemcsak a Dunában, de a Tiszában is bőven megtalálhatók voltak.

2 Az oszmán uralom idején halastavaink, a halászatról szóló írott emlékeink nagyrészt elpusztultak. Az oszmánok kiűzése után újra benépesült az ország és a XVIII. századtól ismét figyelemmel kísérhetjük a halászati viszonyokat, melyeket ekkor teljes rendszertelenség és törvénytelenség jellemez. Ez a halászat inkább rablóhalászat volt, értelmetlen halirtás. Az ívó halat mindenütt szigonyozták és a halnak akkor is el kellett volna fogynia, ha megmaradnak az ősi árterületek. De sajnos azok sem maradtak meg. Széchenyi István, Vásárhelyi Pállal 1830-ban indította meg a Duna szabályozását, majd 1845-ben a Tiszáét. Sajnos ezeknél a munkáknál nem vették figyelembe a halászati érdekeket, úgyhogy folyóvizeink halmennyisége századrészére zsugorodott össze. A szabályozás rendkívül összeszűkítette a folyókat, ezért gyorsabbak és hidegek lettek, az áradáskor pedig hamar leszaladtak. Ezenfelül a későbbiekben megkezdték állóvizeink és a különféle mocsarak lecsapolását, melyek következtében az egykor csendes, könnyen felmelegedő, ivásra alkalmas árterületek szinte olyannyira megszűntek, hogy már a magyar halászat teljes pusztulásával kellett számolni. Ha mindehhez hozzászámítjuk az újabb időkben fellépő környezeti szennyeződést is — gondoljunk csak a legutóbbi tiszai ciánszennyezésre — csoda, hogy még van hal a folyóinkban. Az első halászati törvény, amely az oszmán uralom megszűnését követő időszak áldatlan állapotát rendezni próbálta, az 1729. évi 22. tc. (törvénycikk) volt, és Solymos E. 1965. 23-24. Fekete I. é.n. 5-6. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 1 107