Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 46-47 (2001-2002) (Pécs, 2003)
Történettudomány - Szajcsán Éva: A magyar-jugoszláv viszony és a mohácsi sokacok helyzetének alakulása (1945–1950)
A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve I 46-47 (2001-2002 1167-182 1 Pécs, 2003 A magyar-jugoszláv viszony és a mohácsi sokacok helyzetének alakulása (1945-1950) SZAJCSÁN EVA Bevezetés 1945. februárjában a romániai szerbek mintájára a Maros menti, Csongrád és Békés megyei szerbek, valamint a Viharsarok szlovákjai is kollektíven antifasisztáknak nyilvánították magukat, s megalapították a Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontját 1 . Noha Magyarországon 1945 után jó és szabad volt újra szlávnak lenni, a délszláv nemzetiségek nem sorakoztak fel egyöntetűen az ország elsőként megalakult nemzetiségi szervezete mögé. Voltak köztük olyanok, akik az anyaországtól elválasztva, továbbra is őrizték nemzetiségi identitásukat, ápolták nyelvüket és kultúrájukat, ám ugyanakkor beilleszkedtek abba a közegbe és kötődtek ahhoz az országhoz is, ahol éltek. Beletörődtek az adott viszonyokba, még akkor is, ha azok nem biztosítottak a magyarsággal egyenjogú kisebbségi jogokat számukra, sőt sürgették asszimilációjukat. Korábbi hátrányos megkülönböztetésükkel szemben kialakult védekezési mechanizmusuk legjellemzőbb sajátossága, apolitikus viselkedésük volt. A délszláv nemzetiségű lakosság e csoportjai már nem követeltek nemzetiségi jogokat, iskolákat (elfogadták a magyar nyelvű oktatást), távol tartották magukat az új, aktív politikai és kulturális szerepet felvállaló és a jugoszláviai anyanemzettel szoros kapcsolatokat fenntartó Antifasiszta Fronttól. A világháború után tényleg úgy tűnt, hogy Magyarország és Jugoszlávia közeledésének köszönhetően rendeződni fog a magyarországi délszláv kisebbség helyzete. 1948 nyaráig a délszláv nemzetiségi politika bíztatóan alakult. A Tájékoztató Iroda 1948. június 28-i határozatával, majd Jugoszláviának a keleti blokkból való kiközösítésével azonban ez a folyamat megtört, és a magyarországi délszlávok ismét kollektíven hátrányos helyzetbe kerültek. A dolgozat témáját tekintve a mohácsi sokacság 2 történetének nem túl hosszú, de rendkívül mozgalmas periódusával foglalkozik. Ezzel párhuzamosan - legfontosabb kisebbségtörténetet befolyásoló tényezőként - nem tekinthet el a magyar-jugoszláv viszony rövid, vázlatos ismertetésétől sem. Az időszak nemzetiségi politikáját elsősorban mohácsi adatokon keresztül igyekszik bemutatni, ahol azonban a téma kifejtése megkívánta, tágabb keretekre is kiterjed. Megpróbálja meghatározni a mohácsi sokacok magatartásának belső és külső motivációit, jellegzetességeit, valamint következményeit. Magyar-jugoszláv viszony 1945-1947 A második világháborút a győztesek oldalán befejező Jugoszlávia lényegében a legbefolyásosabb állam volt a Balkánon. Bár a nyugati hatalmakkal meglehetősen feszült volt a viszonya, a Szovjetunió egyik leghűségesebb szövetségeseként tartották számon. Már 1945. április 11-én barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási egyezményt kötött a két állam. 3 Jugoszlávia a Kominform 4 megalakításának szorgalmazója és fontos résztvevője volt. Valószínűleg nem túlzás ha kijelentjük, hogy akkoriban (1947-1948-ig a leplezetlen szovjet dominancia megnyilvánulásáig és a szovjet-jugoszláv szakításig) Jugoszlávia Sztálin előrehozott bástyájaként funkcionált e térségben. 1946-47. folyamán a Szovjetuniót megelőzve építette ki a barátsági szerződések hálózatát Lengyelországgal, Csehszlovákiával, Bulgáriával, Albániával, Magyarországgal és Romániával. Talán egyetérthetünk azon véleményekkel, melyek szerint Tito „regionális vezetői hajlamait" jól példázták ezek a szomszédos országokkal kötött szerződések, melyeket forgatókönyvszerűén az adott országban tett, szemlátomást sikeres látogatásai kísértek. 5 Mindezek mellett Jugoszlávia rendkívül szoros kapcsolatot épített ki Bulgáriával és Albániával is, terveinek következő állomása egy Balkán-föderáció megalakítása lett volna. E törekvései azonban már nem fértek bele Sztálin Balkánnal kapcsolatos elképzeléseibe. Visszatérve a kelet-európai országokkal, így Magyarországgal való viszonyára, azt semmiképpen sem szabad két egyenrangú fél kapcsolataként elképzelnünk. A két állam nem egyenrangú státusát világítják meg például a jugoszláv-magyar lakosságcsere egyezmény létrejöttének körülményei. 6 Vagy amíg a jugoszláv emigráns kormány még 1943-ban megkövetelte a délvidéki razziák felelőseinek bíróság elé állítását, majd 1946-ban megtörtént a titoi Jugoszláviának való kiadatásuk is 7 , addig a Bácska és a Bánát magyar áldozataiért senkit sem vontak felelősségre. Magyarország részéről egyetlen tiltakozó mondat sem hangzott el 8 , „szemet hunyt" a partizánok súlyos atrocitásai felett. Ugyanakkor volt ellenséges államként Magyarország nem bővelkedett a potenciális szövetségesekben. A szomszédos országok közül Csehszlovákiával és Romániával szemben Jugoszlávia volt a kivétel. Mi több az egyetlen állam, amelyre a békekonferencián potenciálisan támaszkodni lehetett, olyan tényező, amely az elmérgesedő magyar-csehszlovák viszony külpolitikai ellensúlyát képezhette. 9 A magyar kormányoknak ebben a helyzetben nem volt más lehetősége, mint hogy eleget tegyenek a különböző jugoszláv követeléseknek. Ez az „engedelmesség" a Szövetséges Ellenőrző Bizottság jóindulatának megtartása miatt is fontos volt. Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a titói Jugoszláviának lényeges volt a szomszédos országok
