Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 46-47 (2001-2002) (Pécs, 2003)

Történettudomány - Surján Miklós: Bibliával a gettóba. Egy elfelejtett pécsi tanárnő, Lénárt Franciska élete

Surján Miklós: Bibliával a gettóba - Egy elfelejtett pécsi tanárnő, Lénárt Franciska élete - 159 Csütörtökön, 11-én a Dunántúl „272 pécsi keresztény család" с jegyzetében sajnálkozik azon pécsi keresztény családok sorsa felett, akik lakásukat a gettó céljaira átadni kényszerültek. „A kényszerköltözködés érthető okokból nem talál lelkesedésre, senki sem szereti, ha kényelmében, otthonában megzavarják" - írja, és türelemre int, lemondást, áldozatvállalást emleget.(37) A második levél ezen a napon kelt. Már tudja, hova kell mennie, a Vas Gereben utca 45. sz. alatti kertes családi ház egyik parányi helyiségébe, s reménykedik: „talán ketten leszünk a Mamával". Már csomagol, leírja, mit visz magával: „Amint látja, mindent a végsőkig leredukáltam. A lelkemben pedig: egy élet emlékét, amelyben volt sok csodálatos szépség, amilyen keveseknek adatott, s amelyekért örökké hálás maradok - volt sok bánat és csalódás, amely elmélyített, s mindennek eredménye az, hogy nyugodt lélekkel megyek a - remélhetőleg hamari - vég elé..." Bizonyára nagyon sokat jelentett Franciska számára a Bay Ferenchez fűződő kapcsolat fenntartása. Ismét szóba hozza a levelezés módját. Levelét ezzel zárja: „Talán még egyszer írhatok majd, hacsak pár szót is. És Maga is nekem. Tegye meg, kérem. Isten áldja." Bay azonban többé nem ír Franciskának. A máj. 13-i újságcikk - a korábbiakkal ellentétben - arról számol be, hogy csütörtökön (máj. 11-én), s nem hétfőn kezdődött meg a zsidók beköltözése.(39). Nyilván valami megzavarta a költözés eredetileg tervezett ütemét. Ennek köszönhetően máj. 16-án, kedden, amikor a következő levél kelt, Lénárt Franciska még mindig a Papnövelde utcában volt. Azt írja: „Elég nehéz napjaink vannak, a készülődés, bizonytalanság közepette egész búcsújárásban jönnek barátaim, - mint V. Károly, én is láthatom, kik jönnek el a temetésemre (40). Mondhatom, vannak emberek, akik miatt szinte érdemes lenne élni! Igaz, hogy olyanok is vannak, akik könnyűnek találtatnak a végső mérlegen... De sem az egyik, sem a másik nem ingat meg, impavidam ferient ruinae, (41) vagy ha jobban tetszik, per asperas ad astra (42) - nem kell hogy szégyenkezzék öreg barátja miatt. Hiszen igazában már úgy sem vagyok itt, és most talán nem fognak visszahozni, mint a szanatóriumból. Tartson meg mindig jó emlékezetében." (6/3) Talán ezen a napon, de mindenesetre az utolsó héten történt, hogy elment búcsúzni Achátzékhoz. Kis csomagot adott át azzal a kéréssel, hogy őrizzék meg, s ha nem térne vissza, adják át rokonai egyikének. (A háború utáni hónapokban egy szolnoki fogorvosnő, dr. Józsa Ilona jelentkezett Achátz Imrénél Lénárt Franciska értéktárgyaiért.) (16) Mielőtt elment volna, így szólt: „Imre, volna még két kérésem." Mondja! „Szeretném utoljára meghallgatni Beethoven Egmont-nyitányát. Tegye fel kérem!" Achátz, akinek akkor már szép hanglemezgyűjteménye volt, feltette. Utána sokáig csak hallgattak. Majd ismét megszólalt Franciska: „A másik kérésem: tudom, nemrég vette meg Gregorovius: Wanderjahre in Italien című könyvét. Adja oda, kérem, hadd olvassam el még egyszer!".(43) Achátz teljesítette kérését, bár mint nekem mondta, igencsak fájt érte a szíve: maga sem olvasta még el. Ezután elbúcsúztak, s Franciska távozott. (16) Feltehetően szerdán Lénárt Franciska - szinte az utolsók között - beköltözik a gettóba, amelyet 20-án, szombaton délután 6 órakor lezárnak.(44) Tanártársa, Achátz Imréné két alkalommal még bemegy hozzá, legalább is a bejáratig, vajat és egyéb élelmiszert visz neki. Harmadszor is megkísérli - talán szombaton vagy vasárnap, - de akkor már nem engedik be, s csak a gyorsan felhúzott drótkerítésen át tudja az ott várakozó Franciskának bedobni a kért holmikat. О volt az, aki utoljára látta Lénárt Franciskát.(16) Az utolsó levelét már a gettóból adja fel május 26-án, pénteken. Leírja, hogy végre Albótól is kapott levelet: „Kedves F, - nagyon rég nem kaptam Magától hírt, - ide még semmit - pedig a posta rendesen jön, a régi címre küldött levelek is eljöttek, Albotól is kaptam egyet. Úgy ír, amint vártam tőle... És végre levelének a hatására megeredtek a könnyeim is, amelyek másszor olyan könynyen jöttek és mostanában nem akartak könnyíteni rajtam, mind befelé folytak és nagyon-nagyon keserűek voltak." Az eddig oly erős asszony megtörik, nyílván nagyon rossz lelkiállapotba kerül, „...a világon a legszörnyűbb dolog az egyedüllét és a csend hiánya. Emiatt szenvedek a legtöbbet és ezen a legnehezebb segíteni. Olyan üres, gondolat, vágy, érzésnélküli vagyok, közömbös minden iránt, mintha nem engem érintenének a dolgok, nem jutnának el a tudatomhoz, mintha én valami távoli idegen lennék attól a valakitől, akinek a teste itt van." Leírja, milyen helyet kaptak: „Elhelyezkedtünk hát, Mamával ketten, betegségemre való tekintettel, egy kis kertre nyíló, fákra néző konyhában. Egy nagyon korrekt rendőrtiszt foglalkozik az üggyel (45) és kijelentette, hogy számomra a lehető legjobb elhelyezést kívánja. Hát ennél jobbat nehéz lesz találni... A velünk egy házban lakók, - nagy része régi ismerős - csupa intelligens ember, akik ma elvesznek a vegetatív lét ügyes-bajos dolgaiban." A szépség szeretete azonban még ilyen körülmények között is él benne: „A fizikai léten - vegetáláson - túl nem sok maradt meg. Mint Arany J. Gólyája, én is „felnézhetek az égre". Meg is teszem... És felnézek a Mecsekre is, sok csodálatos óra csodás szépségének színhelyére. Tiszta vonala rárajzolódik az égre, és azt a képet nyújtja, amelynek szépsége 27 év előtt megejtette lelkemet úgy, hogy ide jöttem. És megvan ennek a 27 évnek minden emléke. - Néhány fénykép (köztük a Magáé), a falon a lussinói fénykép, egy kis Dürer Madonna és egy feszület, melyet Tirolban faragott egy mester, akinek a házában laktam, fényes hársfából (kár, hogy ezt nem látta, remekelt vele a mester, utolsó művésze ennek a fafaragásnak). Néhány könyv (a múltkor említetteken kívül Gregorovius Wanderjahre in Italien és Trogat Dosztojevszkije)" A gettó bezáródott Franciska és ezernyi sorstársa mögött. Hogy milyen volt az élet a drótkerítés mögött, arról csak néhány fennmaradt dokumentumból (46), valamint a túlélő kevesek visszaemlékezésiből (47) érte-