Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 41-42 (1996-1997 )(Pécs, 1998)

Művészettörténet - Mezei Ottó: Galimberti Sándor Amszterdam című képének rekonstrukciós kísérlete

MEZEI О.: GALIMBERTI SANDOR AMSZTERDAM 9. G. F. Caroto (1479-1555): Leány gyermekkori önarcképpel 10. Umberto Boccioni: Az utca zaja behatol a házba, 1911 CÍMŰ KÉPÉNEK REKONSTRUKCIÓS KÍSÉRLETE 207 festményére (1911), hogy az Amszterdamnak a „futurizmussal", pontosabban a Boccionit is foglalkoztató bergsoni időfogalommal (durée) való kapcsolata, de még inkább attól való különbözősége nyilvánvalóvá váljék.

13 Az egyetemes mozgás áramába való beilleszkedés, amelynek a művész személyéhez kötött jellegét a két dereglye elnevezése tanúsítja (Scheveningen: a város neve, Havenkade: a lakhely szerinti utcanév), magát a „beilleszkedést" imitáló, leképező lelki-manuális tevékenység ugyanis szemmel láthatóan „mágikus" vonatkozású, bűvös erejű. „A mágikus kör hiedelmének (pontosabban: magának a lelki valóságnak) gyakorlati alapja az, hogy - olvasható az 1990-es kiadású „Jelképtár"-ban -a védekezésnek, védhetőségnek a kör legtermészetesebb formája. A képzet (összefonódva a kör kormológiai jelentéseivel) kifejeződik az ősi települések és szent épületek alaprajzában (...), az őket kerítő falakban (...), körjátékokban (...) és körtáncokban, rituális körüljárásban (bekerítés, kerekítés, körülszántás), aminek célja a gonosz kirekesztése, vagy épp ellenkezőleg, bezárása. (...) Ennek is van csillagászati vonatkozása: a nap- és holdfogyatkozásoknak az az oka, hogy a Nap és a Hold látszólagos körpályája egymást keresztezi"

14 A fenti nagyvonalú ismertetés nyomán nem hagyható említés nélkül, hogy 1914. augusztus 21-én a Feketetengertől északra eső sárban teljes napfogyatkozás volt észlelhető!

15 A festményt most valóságos színezetű kordokumentumnak tekintve, vessünk csak egy pillantást a színvilágra, ez ugyanis a „telített tér" időtlen megjelenítését aktuális közelségbe hozza. A kép színvilága ugyanis lehangolóan komor, izgatottan, erőteljesen felvitt bamák, barnásvörösek uralják a képmezot, itt-ott egy-egy hideg zöld, kékeszöld visz valami életet a kísérteties, tompa fénybe burkolózó téregyüttesbe. Érthetetlen jelenség, hiszen a nap, a fenti térrészben, delelőpontján áll, s a művész naivan meghúzott ecsetvonásokkal jelzi a szertesugárzó fényt. Ebből azonban mitsem tapasztaltunk, ellenkezőleg, a fény hiányát észleljük, ami a képmező egész felületére kiterjed. Nem Rembrandt barnáinak fénytelítettségéből adódik ez a napfogyatkozásszerű homány, a színek, az odavett ecsetvonások egy ijesztően megmerevedett világ létére, vagy ennek az állapotnak a bekövetkezésére engednek következtetni. Elég sok szó esett már a fentiekben az „egyetemes mozgásról", a „mágikus" erejű és jelentésű kör analógiájáról ahhoz, hogy a festmény egy további összefüggését, a személyesnek és az általánosnak egy rövidre záruló kapcsolatát is felvethessük. Az Amszterdam szerkezetileg,