Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 39 (1994) (Pécs, 1995)

Művészettörténet - Várkonyi György: Újabb adatok Martinszky János pályájához

A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 39 (1994) 219-237 Pécs, 1995 Újabb adatok Martinszky János pályájához VÁRKONYI György A címben szereplő jelzős szerkezet - „újabb adatok" némi magyarázatra szorul, hiszen azt a feltételezést indukálja, mintha bővében volnánk a festőre vonatkozó régebbi adatoknak. Valójában nagyon kevés az, amit publikációkból tudni lehet Martinszkyról. A korabeli sajtókritikán kívül mindössze egy lexikon-címszó s a negyvenes évek második felének magyar művészetét tárgyaló művészettörténeti irodalom foglalkozik vele jobbára érintőlegesen. ' A legtöbb adatot e sorok írójának egyetemi szakdolgozata

2 tartalmazza. Az e tanulmány felhasználásával készülő monográfia jelen cikk nyomdába adásáig aligha lát napvilágot, ezért szükségesnek látszik a bevezetésben a Martinszky János pályájával kapcsolatos ismereteket röviden összefoglalni. A lehetőséget s a további adatok felkutatására irányuló inspirációt egyébként annak köszönhetjük, hogy Martinszky János húga, Martinszky Stefánia a megőrzött hagyaték legnagyobb részét 1968-ban a pécsi Janus Pannonius Múzeumnak ajándékozta. Ugyancsak a múzeum Képző- és Iparművészeti Osztályának adattárában található a Martinszkyra vonatkozó dokumentumok jelentős része, - többnyire a Pécsi Képzőművészek és Műbarátok Társasága iratanyagában.

3 Martinszky János 1909. augusztus 8-án született az Arad vármegyei Ópécskán. A család 1921-ben költözött Budapestre, ahol Martinszky a kispesti Deák Ferenc Reálgimnáziumba iratkozott be. 1927-ben befejezte középiskolai tanulmányait, majd a Képzőművészeti Főiskolára való felkészülés jegyében egy évig egy festőműhelyben képezte magát. 1928-tól járt a főiskolára, s 1933-ban szerezte meg rajztanári oklevelét. Rudnay osztályára került, de Bosznay István és Pécsi Pilch Dezső is mesterei közé tartoztak. Kimutatható és az alább közölt levelezés által is igazolt hatást azonban leginkább Rudnay koloritja és ethosza gyakorolt rá. Martinszky 1933-tól 1936-ig állástalan volt, magántanításból tartotta fenn magát. Ebben az időszakban egy éven át a Székesfővárosi Ipariskola gobelinműhelyében dolgozott, nyilvánvalóan tanulmányi célokkal. Később is nagy műgonddal és élvezettel művelte ezt a technikát. Maga festette a fonalakat, és - mint a most közreadott levelek tanúsítják - felesége és húga közreműködésével sajátkezűleg szőtte meg terveit. A kiállításokon is rendszeresen szerepeltetett szőnyegek a Rudnay szemléletétől, értékrendjétől való fokozatos eltávolodásról tanúskodnak. Az új tájékozódás először a római iskolás, novecentista ideál irányába tett kitérőt jelenti, amely a Mohácsra költözés után egészen sajátos módon ötvöződött a vidéki elvonulás, a folklorisztikus inspirációk, a kézműves munka jegyében fogant „művészet-élet" eszmény szinte gödöllőies változatával. Martinszky 1936 őszén pályázat útján nyerte el a mohácsi polgári iskola rajztanári állását, s részben lázongással, részben apátiával jellemezhető rövid átmeneti időszak után beilleszkedett a kisvárosi közegbe. A tanítás és a képzőművészeti tevékenység hamarosan új barátokkal hozta össze a fővárosból letelepült fiatal művészt, aki ekkor már a Szinyei Társaság kiállításán való részvétellel a hivatalos művészeti életbéli debütálást is maga mögött tudhatta. Martinszky rövidesen a város közművelődési életének is fontos szereplője lett, művészeti ismeretterjesztő előadás-sorozatot szervezett, s bekapcsolódott a mohácsi szabadlyceum munkájába. A Budapesten töltött nyári iskolai szünetek alkalmával ismerte meg Rohacsek Annát, a finom ízlésű grafikust és gobelin-művészt, akivel 1939-ben eljegyezték egymást s 1940-ben megházasodtak. A házasság, az együttes Mohácsra település a vidéki élet választását végérvényessé tették. Ekkor, 1939-ben együtt nyertek felvételt a Pécsi Képzőművészek és Műbarátok Társaságába is, melynek a pécsieken (Martyn Ferencen, Gábor Jenőn és másokon) kívül többek között Aba Nóvák Vilmos és Egry József is tagja volt. Ez év őszétől jól érzékelhető változás állt be a fiatal festő pályáján, A pécsi képzőművészeti életbe kapcsolódás, a rendszeres kiállítási szereplések, a művész élettárs inspiratív közelsége,- - mindez szemmel láthatóan intenzívebbé tette Martinszky festői működését. 1939 és 1942 között a mennyiségi változás mellett a festői eszközök fokozatos tisztázódása is bekövetkezett, s egy voltaképpen kommerciális kompozíciókból álló csendélet-sorozat a festői problémák olyan akkumulálódását eredményezte, amely Martinszkyt elindította a természeti látványon túlmutató festészet útján. E folyamatnak adott határozott irányt és döntő támogatást Martyn Ferenc feltűnése és kritikája. Az 1942 tavaszán