Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 36 (1991) (Pécs, 1992)

Néprajztudomány - Tóth Judit: Mozsgó és vonzáskörzetének temetkezési szokásai a XX. században

MOZSGÓ TEMETKEZÉSI SZOKÁSAI 217 és virrasztás helyett most a hozzátartozók jóval a temetés megkezdése előtt kimennek a ravatalozóba (hullaház, Csertőn sírház) imádkozni és énekelni a halott mellett. Tapasztalatunk szerint az eltemetést követő, és az elhunyt emlékét ápoló szokások legtöbbje — egy része ugyan már tartalmát vesztve — napjainkban is él a vizsgált területen. Akik a temetésről a gyászoló házhoz a torba érkeznek, az udvaron kezet mosnak.

35 A kézmosó vizet félreeső helyre kiöntik, a széket, amin állt, feldöntik. A tor meglététől függetlenül jelenleg is mindenki által ismert és gyakorolt szokás. A kezet megtörülni régen nem volt szabad. Ezt Szulimánban olykor még betartják, de a legtöbb helyen már raknak a lavór mellé törülközőt is. A kézmosást racionális okokkal magyarázzák: mindenki megfogott valamit, rögöt, virágot, ezért evés előtt kezet mos. Amíg az időjárás engedte, a tort az udvaron tartották. A gazdaasszonyok megterítettek, de nem emlékeznek arra, hogy az elhunytnak valaha is tettek volna terítéket Egy mai vélemény szerint a tor „Nem a halottaknak, hanem a hozzátartozóknak van". A tor ét- . rendje: „tyúkleves, pörkölt vagy pecsenye, vékony rétes, bor. Régen csak ez vót a halott tiszletetére. Most mán van kelt fánk." A németeknél rétes helyett kuglófot sütöttek. Reformátusoknál a papot illett meghívni a torba. A katolikusoknál újabban a temetőgondnokot hívják meg, de elmenni nem szoktak. Az elhunyt hozzátartozói, ismerősei viszont csak meghívásra mentek a torba. Egy felvidéki asszony Csertőre kerülvén így hasonlította össze a halotti szokásokat: „Minálunk soha nem híjtunk senkit temetésre. Érti? De minden rokon tudta, ismerősök, szomszédok, a faluba a jóemberek tudták, hogy ott temetés van, és akkor mentek. És vendégséget mink nem tartottunk otthon soha. De itten? Meghíjnak, mint a lakodalomba. Lakodalmat tartanak! ...Halotti tornak mondják. Hát ugye nekem is kellett készíteni valamit azér, hogyha vótak vidékrül, nem kűdhettem a szomszédba, hogy egyenek. De Fölvidéken, ott senki! Hogy ottan főztünk vóna valakinek? Inkább a szomszédok híjtak át, hogy gyertek, ebédeljetek nálunk. De hát itt lakodalom van. Akit meghívnak, az mindenki hoz koszorút, az avval fizeti meg a vacsoráját, vagy ebédjét. Föl vidéken csak a hozzávaló rokonok vittek." Mint ez a nyilatkozat is bizonyítja, halotti torról a szó eredeti jelentésében már nem beszélhetünk. Lassan mindenütt a távolról érkezett rokonság étkeztetésévé válik. Hagyományos formában legtovább Szulimánban maradt meg — 1977-ben tartották az utolsó nagy tort —, ahol a rokonsági, műrokonsági, szomszédságikapcsolatok a négy falu közül még leginkább összefűzik a lakosságot A mostani temetés utáni ebédet, vacsorát már ritkán nevezik tornak; általában vendégség-, halotti vacsora-, ebéd-ként emlegetik, tehát 35 Páihuzamai: BERZE NAGY János 1940. 231. 233.; K. KOVÁCS László 1944.60.; GÖNCZI Ferenc 1914.367.; ENDREI a funkcióváltozásra az elnevezés megváltozása is utal. A szulimáni németeknél a tor a németség egy részének kitelepítése vagy elköltözése nyomán rövid idő múlva megszűnt Sok helyütt még a temetés napján, vagy a következő napon kimeszelték a szobát ahol az elhunyt ravatala állott és rövidesen vissza is költöztek oda. Az asszonyok szülőt és gyermeket fél évig, házastársat egy évig gyászoltak. Az idősebbek férjük halála után gyakran már le sem vették a feketét Csertőn a régi öregasszonyok a fehéret. A jászt a mai negyvenévesek még a hagyományos formában tartják meg, köznap is legalább fekete kendőt kötnek. A férfiak viseletén nem látszott meg a gyász. Esetleg ünneplő kalapjukra, most a karjukra, vagy a gallérjukra tűznek szalagot vagy kokárdát. Gyerekeket nem öltöztettek feketébe, de azt a kirívó esetet ma is emlegetik, hogy egy édesanya temetésekor csecsemő kislányára talpig fekete ruhát adtak. Öt éve Szulimánban egy tizenegy éves kislány édesanyja halála után egy évig feketében járt iskolába — a nagymamája tanácsa szerint Újabban a temetésig, és utána általában hat hétig — az , egyedülállók a teljes gyászidő alatt—nem néznek tévét, a rádióban nem hallgatnak zenés, vidám műsorokat, s nem mennek mulatságba, lakodalomba. A temetőbe a haláleset után gyakran naponta kimennek; később a látogatások ritkulnak, és az asszonyokra, lányokra korlátozódnak. A sírhanthoz hat hétig nem nyúlnak, csak az elszáradt koszorút virágot szedik le róla. Ha tél következik, nem is igazítanak rajta, hanem csak húsvétra teszik rendbe az asszonyok. Fél év kell, amíg a föld megállapodik, nem süllyed tovább. Ezután a megrokkant hantot feltöltik, és beültetik a kertekben is megtalálható virágokkal. A sír elejére, az elhunyt fejéhez szoktak orgonafát (Syringa vulgaris), fenyőt (lucfenyő — Picea excelsa), meg bukszust (Buxus sempervireus) ültetni. A temető rendben tartása az asszonyok és nagylányok természetes kötelessége volt „Hát elvótunk aratni, de ugye nem tudtunk, hogy éjfél van. Gyüttünk a temető mellett szép hódvilágba, aztán bementünk, nem-e gazosak a sírok." Temetőcsőszt nem tartanak, a füvet alkalmanként egy-egy gazda kaszálja le. Akinek nincs előre elkészíttetett sírköve, annak egy-másfél év múlva csináltatnak. Régebben nem igyekeztek ennyire vele. Mozsgón ugyanis emlékeznek még arra a hiedelemre, hogy „mindenki viszi a keresztjét a másvilágon, azér nem kell a halottnak kőkereszt". Ennek ellenére ma már mindenütt a sírkő az uralkodó. A mozsgói temetőben még láttunk néhány faragott végű fa-, szulimániban szép vaskeresztet Csertőn pedig az oszlopos típushoz tartozó fejfát. A fiatalok is tisztességgel megsiratják, gyászolják hozzátartozóikat meggondozzák a sírját de az elhunyt emlékének aktív ápolását természetesen az idős asszonyoknál tapasztaltuk leginkább. Szulimánban és Csertőn emlegetnek olyanokat, akik a temetés utáni időÁkos ел. 211.; BÁLINT Sándor 1980. 203.; BECK Zoltán 1964.634.; SAROSÁCZ György 1968.102. U6.1974. 288.