Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 36 (1991) (Pécs, 1992)

Néprajztudomány - Tóth Judit: Mozsgó és vonzáskörzetének temetkezési szokásai a XX. században

MOZSGÓ TEMETKEZÉSI SZOKÁSAI 223 pókon gyakorlatilag nincsenek a faluban. A halál a legtöbb esetben már a kórházak falai között következik be, de ha elő is fordul néhány haláleset, amikor otthon készítik föl—Szulimánban és Almáskeresztúron sokszor még ott ravatalozzák is — az elhunytat, annál sincsenek jelen. A fiatalok nem ismerik a hagyományokat; nem, vagy csak formális vallásos nevelést kapnak. Nem természetes, hanem távoli és irtózatos számukra a halál. Félnek, nem mernek és nem is tudnak mit tenni a halottal, így kénytelenek az idősebbeket segítségül hívni. Közülük viszont egyre kevesebben bírják—éppen az idős koruk miatt—ellátni az elhunyt körüli teendőket, s egyre inkább csak tanácsaikkal tudnak segíteni az elhunyt hozzátartozó megérintésétől is irtózó fiataloknak. Az б félelmeiket járatlanságukat sok öreg ember „a mai fiatalságról" (esetleg a saját rokonságáról) alkotott általánosan negatív képbe illeszti, és emiatt az idősek halálhoz való viszonyába némi bizonytalanság is vegyül. Ennek oka egy ellentmondás: istenfélő életükkel hiába készülnek az örök életre, pihenésre, attól kell rettegniük, hogy eltemetésük az—általuk képviselt—elvárásoknak nem megfelelő lesz. Úgy érzik, hogy előre gondoskodniuk kell haláli ruhájukról, öltöztetőjükról, temetóbeli helyükről. Leginkább Mozsgón tapasztaltuk ezt, ahol a szociális otthon, a szeretetház létesítése óta az otthonbeliek halála sajnos gyakran az egész falu szeme előtt zajlik, s meglehetősen rossz közérzetet, közhangulatot szül. A gondozók igyekeznek hagyományt teremteni a halottak napi sírgondozásából: a mozogni bíró öregekkel együtt teszik rendbe, virággal és egy szál gyertyával díszítik föl a közülük elhunytak sírját. Emellettkedvezóen hatott aközség temetkezési kultúrájára a gyászkocsi megvétele, valamint, hogy az otthonbeliek egy időben vállalták a sírásást a községi temetőben. Gyűjtésünk közben a halálnak egyfajta minsztifikálásával találkoztunk Szulimánban. Az elmúlt évtizedben a négy település egyikében sem volt gyermekvagy leánytemetés — a hozzájuk kapcsolódó hagyományokról a fiatalok nem is tudnak. Legény és fiatalember viszont mindenütt halt meg. Egy felnőttkorba lépő fiatal elvesztése mindig a legsúlyosabb veszteség, s különösen az ilyen elöregedő községekben. Mégis fel kellett figyelnünk arra, hogy Szulimánban szinte már végzetszerűen tekintenek a balesetek következtében elhunyt fiatalok halálára. „Annyian meghaltak nálunk, az egyik baleset, a másik, a harmadik is, úgy, hogy mán a pap, meg itt a környékbe megsokallták, hogy hát mi van Szulimánba, valami van Szulimánnal, hogy annyian meghaltak, és mind férfiak... Úgy, hogy mán volt olyan fiatalember, aki azt mondta, hogy elmegy Szulimánbul lakni, mert mán őrá is rákerül a sor máskülönben." A temetések — elenyésző kivétellel — ma is egyházi szertartásúak. Egyszerű polgári temetés nem is fordul elő, csupán a társadalmi és pártszervezetek rendezésében lezajló ún. társadalmi, a helyiek szóhasználatával kommonista temetés. A legidősebbek pedig körülírással magyarázzák meg a nem egyházi temetés lényegét: „aki nem pappal temetteti el magát, hanem ilyen föllebbvaló ember, az mond rá ilyen búcsút." Szertartásrendje az egyházi szertartásrendre emlékeztet, s ezt az adatközlők nem is találják különösnek, akár „a pap is mondhatná". A fúvószenekarral kísért gyászszertartásokat pedig nagy tetszéssel emlegetik. Az egyszerű polgári temetéseknek viszont még nem alakultak ki a csak rájuk jellemző jegyei, s kisközségekről lévén szó, még megfelelő külsőségekkel sem tudják „vonzani" a maguk híveit. Különösen az idősebb katolikus adatközlők érveltek azzal, hogy a polgári temetéseken a hozzátartozók nem kapják meg az egyházi búcsúztatásnál „megszokott" vigasztalást. A polgári temetések presztízsét hosszú időre lerontotta néhány rossz emlékű eset, amely az utóbbi két év tizedben az egyházi temetés mellé állította a lakosságot. A hatvanas években például többször előfordult, hogy a katolikus egyház által el nem temetetteknek, főként vadházasoknak — akik az erkölcsi normák ellen vétettek, tehát a hívek megítélése alá estek—polgári temetést rendeztek. Egy alkalommal a búcsúztatást végzendő illetékes nem jelent meg a temetésen, ezért az elhunyt egyik jó embere volt kénytelen kiállni, és római katolikus szertartás szerint elbúcsúztatni a halottat. Az efféle esetek máig élénken élnek a köztudatban, s ez is egyik oka annak, hogy a lakosság jelenleg is ragaszkodik az egyházi temetéshez, még azok is — akár az egyházadó-hátralék kifizetése árán —, akik életükben nem vallották magukat vallásosnak. Társadalmi temetésen nem volt alkalmunk részt venni. Adatközlőink elbeszélései alapján azonban azt tapasztaltuk, hogy a társadalmi temetéseknél az eltemetési szertartást megelőző és követő időszakban — a család idős tagjai révén—olykor jelen vannak a szokássor hagyományos elemei is (meghívás, kézmosás stb.). Összefoglalás A vizsgált négy település temetkezési szokásait a századfordulótól az 1940-es évekig—a református és a katolikus liturgiából következő eltérések mellett — megközelítően egységesnek találtuk.Ez az egység — amely magában foglalja a törzsökös református és római katolikus magyar és nemzetiségi lakosság szokásait, s ezek gyakorlásában a társadalmi rétegek között csak a külsőségekben (pl. több, díszesebb, s kölcsönzött kellék alkalmazása) volt különbség — hosszabb együttélés eredménye. A vidékre jellemző temetkezési szokásokat a közeli református területekével: a szigetvidékivel, tágabban a belső-somogyival és az ormánságival állíthatjuk párhuzamba, amely szokások a Szigetvidék határán elhelyezkedő katolikus községekben is elterjedtek. írásos följegyzések híján magát a folyamatot nem követhettük nyomon; már csupán az egységessé lett szokásrend emlékét, illetve annak a felbomlását. A hagyományos szokássor passzív ismerője a helybeli negyven éven felüli lakosság, aktív gyakorlói vi-